Az egyik este maszkosan, fázósan, ködben, zúzmarában összefutottam – habár ez túlzás, inkább az lenne a megfelelő szó, hogy összesétáltam – az egyik ismerősösömmel és amint szó-szót követett, persze egy kissé hangosabban és a megfelelő egészségügyi távolság betartásával, megkért, hogy mondjam el neki, mi az ami a legjobban hiányzott nekem ebben az ilyen meg amolyan tilalmakkal sújtott hónapban, novemberben.

 Nem sokat kellett törnöm a fejem, szinte azonnal rávágtam: a marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásár. A huszonhatodik. Az előzőkön ugyanis mindig ott voltam és az ideire is roppant készültem, hiszen nem csupán a könyvek és könyvcímek közötti bolyongás hihetetlen izgalmát lehetett minden évben átélni és újraélni, hanem ott lehetett tudomásul venni, már a rendezvény első éveiben, hogy a könyv a jóval több mint irodalom, ahogyan mifelénk, Erdélyben megszoktuk, hiszen a boroktól a versenylovakig, a papírhajtogatás művészetétől a konyhaművészetig, a legelvontabb filozófiai tanulmányoktól a matematikai játékokig, a régi kulcstartóktól a modern formatervezésig, a történelem újraírásától és átírásától a már-már olvashatatlan középkori történelmi forrásokig mindenről lehetett könyveket találni. Nem is beszélve az újkori világirodalomnak azokról a remekeiről, amelyek láttán az embernek még akkor is megdobbant a szíve, ha tudta, hogy nem nyílhat meg a pénztárcája. És az évek során itt lehetett tájékozódni az új erdélyi magyar kiadók megszületéséről, tündökléséről és hanyatlásáról, itt lehetett látni, hogyan jelennek meg a vásáron egyre nagyobb számban a régi könyvek, majd hogyan tűnnek el a kereskedőikkel együtt, hiszen manapság már olyan sokan szabadulnak meg, teljesen ingyen, a könyvtáraiktól, hogy ebből már nem lehet megélni. És természetesen itt lehetett találkozni sok-sok ismerőssel, írókkal-költőkkel-szerkesztőkkel, azokkal is, akik itt élnek, azokkal is, akik innen indultak és egy- vagy hetedhét határon túl vannak.

És egyáltalán: a marosvásárhelyi könyvvásár olyannyira hozzánőtt az életemhez, hogy valósággal fájt az elmaradása, pontosabban az online térbe való költözése. De mint minden rosszban, azért ebben is van valami jó, amire szeretném felhívni a hallgatók figyelmét. Az idei könyvvásár alatt arcmaszkosan, élőben közvetített beszélgetések  legnagyobb részét ugyanis továbbra is lehet követni a rendezvény hasonló nevű közösségi oldalán, és érdemes ezt megtenni, hiszen éppen olyan izgalmasak maradtak, mint ahogyan akkor elhangzottak. Én különösen azokat az eszmecseréket ajánlanám újból megnézni, meghallgatni, amelyek a transzilvanizmusról és az erdélyiségről szólnak, – a kettő ugyanis nem ugyanaz – , és amelyek a nemzet, az ország, az egész és a rész különböző viszonyrendszereihez kapcsolódnak, mert ezekben sok-sok olyan mondat elhangzik, amelyeket érdemes tovább gondolkodni, hogy jobban megértsünk, hol és hogyan is élünk ezekben a napokban, mit jelentenek az olyan alapvető fogalmak, mint az otthon, a haza, a szülőföld, a hatalom és az önállóság, a segélyért kinyújtott kéz és az  egyéni, közösségi méltóság viszonya. És főként azt is, hogy mi, erdélyi magyarok – miért vagyunk mégis mások!

Tegnap reggel az egyik magyarországi rádió sajtószemléjében arról beszéltek, hogy az Európai Parlament legutóbbi ülésén Dászián Szielosz román képviselő milyen nézeteket fejtett ki a francia Macron elnök legújabb intézkedéseivel kapcsolatban. Erdélyben nem létezik egyetlen olyan magyar újságíró, szerkesztő, tévé- és rádióbemondó sem, akinek Dacian Cioloş Dászián Szielosz lenne. Sőt, azt hiszem egyetlen ember sem. Többek között – itt is rejtőznek valamiféle különbségek.