Szász Jánossal, az 1927-ben Belgrádban született romániai magyar íróval, költővel, szerkesztővel, publicistával az évek során többször is találkoztam. Ha jól emlékszem, utoljára éppen Tusnádfürdőn, 2006-ban bekövetkezett halála előtt. A közvetlen, emberi találkozásoknál azonban jóval gyakoribbnak számítottak a szellemiek és nem csupán számomra, hanem nemzedéktársaim számára is. Jól emlékszem, hogy mintegy fél évszázaddal ezelőtt fiatal mérnökök, orvosok, tanárok milyen szívesen olvasták vagy hallgatták a világra kitekintő írásait, és valóban élményszámba ment az a sorozata, amelyet több hónapos amerikai tanulmányútjáról közölt, majd néhány évre rá Amerikából jöttem címmel önálló kötetként is megjelent.
És ezekben a napokban nem véletlenül jutott eszembe Szász János, hiszen Ferencz Imre, a hetvenharmadik életévén éppen szeptember végén túljutott újságíró, szerkesztő, költő, aki lírai alkotásait évről-évre megjelenő kötetekbe gyűjtögeti, nemrég napvilágot látott könyvébe egy amolyan Szász János parafrázist is beékelt, meglehetősen eredeti módon. Az Amerikában jöttem egyik oldalát tördelte át szabadversbe és alighanem ő maga is meglepődött, hogy mennyire kortársként hömpölyögnek az egykori, prózai szövegként megírt sorok. Talán azért is, mert a stílus hasonlít a beat-irodalomra és leginkább Ginsberg Üvöltésére, ahogyan abban áradtak a bármiféle társadalmi kényszer ellen, az emberi szabadság nevében leírt szavak. És az a keserűség, az a szomorúság, amely kénytelen tudomásul venni, hogy a művészet, vagy szűkebb körben az irodalom töprengései oly gyakran maradnak visszhangtalanul, a társadalom fásultsággal, közömbösséggel, kényelmességgel vagy egyenesen ellenszenvvel válaszol a kérdezőknek. Valahogyan úgy, ahogyan Markó Béla is néhány esztendővel ezelőtt megírta, ugyanezt a vonatkozási pontot véve figyelembe, a Bocsáss meg Ginsberg című nagyhatású poémáját, amelyet azután Bogdán Zsolt vitt színpadra.
Ferencz Imre azonban könyvében egy egész ciklust is szentel a hasonló gyakorlatnak. Kitalált alteregoja, a romániai rendszerváltás után megjelent egykori orosz piacok árusa, Ivan Seholov most ugyanígy átírta Konrád Györgynek Az autonómia kisértése. Antipolitika című könyvét, amely 1989 előtt nem jelenhetett meg, most pedig más megfontolásokból ugyanúgy elhallgatják, noha a benne foglalt gondolatok időszerűbbek, mint valaha.
Ferencz Imre új könyvének az irodalom és a költészet csupán egyik vonatkozása, amelyben a költői parafrázisok mellett megalkotja saját véleményét a jelenlegi transzközép, meta és más előszavakkal felruházott versírási módokra is. Más nagy témaköreit az idő múlásával, az emberi lét könyörtelen végességével való folyamatos szembenézés jelenti, mint ahogyan személyek, helyzetek, események újra felbukkannak újságíró múltjából vagy saját egyéni és családi életéből is, de valamiféle olyan nosztalgiával, amelyben az egykori és a jelenlegi helyzetek összevetése az olvasóban olykor groteszk, olykor megmosolyogtató, de mindenképpen őszinte és igaz párhuzamokat szül.
Több mint száztíz verset tartalmaz ez a kötet, hosszabbakat, rövidebbeket, kibontott gondolatokat és tömör, leleményes szójátékokat, sziporkázó metafórákat. A populizmus elleni fricskákat és a kisemberek iránti mélységes rokonszenvet. És nem akárhogyan, hanem olyannyira olvasmányosan, hogy aki kinyitja az első oldalát, az csak az utolsót csukja be. Galba ideje – ez a címe a könyvnek. Hogy ki volt Galba, az felkutatható a világhálón. Hogy ki Ferencz Imre, az ott van minden sorában. Sőt, a sorok között és mögött is.