Székedi Ferenc

Csíkszeredában ma este nyitják meg a 18. Free Camp nemzetközi képzőművészeti alkotótábor zárókiállítását. 2004-ben Botár László képzőművésznek a kezdeményezésére indult el az a mozgalom, amely a Hargita megyei tanács, a megyei kulturális központ, a Művészetek Háza és több magántámogatás nyomán mondhatni intézményesült, sőt még a járvány csúcspontján sem szakadt meg, akkor az online világba vonultak vissza a művészek és alkotásokat, videókat küldtek egy adott világhálós címre, hogy így is meg lehessen tekinteni, mivel foglalkoznak.

Tegnap Csíkszeredában megkezdődött és vasárnapig tart a hetedik könyvvásár, amelynek eddigi útja nem volt rázkodásmentes, hiszen a járványveszély miatt vagy az időpontját kellett tavaszról őszre áthelyezni, vagy az író-olvasó találkozók sorát leszűkíteni, a néző- és vásárlóközönég számát korlátozni. Most azonban a rendezvény az eredeti elképzelések szerint halad, ahogyan elsősorban a csíkszeredai Bookart és Gutenberg kiadók kigondolták.

Létezik azonban egy olyan téma, amelyhez a nyelvművelők jóval ritkábban és meglehetősen eredménytelenül szólnak hozzá. Ez pedig nem más, mint a túlbeszélés, az egyszerűnek a túlbonyolítása, akár politikusok és más közéleti szereplők, akár hivatásos médiamunkások részéről.

A Nemzetközi Jégkorong Szövetség nincs annyira reklámokkal kitömve, mint labdarúgó társa, így mindenképpen megteheti, hogy a világhálón, saját stábjával, saját honlapján ingyen és élőben közvetítse ezeket az amúgy nagyon csekély létszámú közönség mellett lejátszott találkozókat, és aki végignézte a román csapat szlovénok elleni első mérkőzését, amikor a házigazdák 9-1 arányban kitömték a vendégeket, alighanem a sok fejcsóválástól elszédült mindattól, amit látott.

A tegnap megnyílt Free Camp gyűjteményes kiállítás, amelyet június 9-ig lehet megtekinteni olyannyira jellemző a huszonegyedik század szemünk előtt alakuló művészetére, mint bármiféle töredék az egészre.

Nemrég kaptam kézhez a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évkönyvének 30., jubileumi számát és nem is akármilyen terjedelemben, hanem közel 260 oldalon.

A napokban Kézdivásárhelyen jártam, egy kiállítást kellett megnyitanom a Vígadó patinás termében, s minthogy a tárlatot már délelőtt, nagyon hamar berendezték, bőven volt időm arra, hogy körbecsavarogjam a várost, ne csak a már helyreállított, szép épületeket, vagy a szobrokat nézzem meg, bejárjak néhány udvarteret, hanem azt is észrevegyem, hogy vannak olyan kis, szürke épületek, amelyeket mégiscsak érdemesnek találtak arra, hogy emléktáblával megjelöljenek.