Mindenkinek van egy álma… Igy hangzik egy klasszikus magyar sláger bevezető sora, amelyre leginkább nemzedéktársaim emlékeznek. Amerikában a cipőpucolóból is lehet államelnök. Ez az úgynevezett amerikai álomnak az alapmondata, amelynek délibáb-csillogásában, az idők folyamán, milliók tántorogtak ki az újvilágba és keresték a jobb élet, a boldogulás lehetőségét.
I have a dream – van egy álmom – mondotta immár közel hat évtizede a faji egyenlőségért és megkülönböztetés felszámolásáért tartott nagyszabású beszédében az a Martin Luther King, aki ezekkel a szavakkal beírta önmagát és ezt a mondatot a világtörténelembe. I have a dream – van egy álmom, énekelte 1982-ben az ABBA, mielőtt a svéd együttes ezzel a számmal bevonult volna a halhathatatlan zenekarok és az örökzöld melódiák tárházába.
Mindenki szeret álmodozni, elérhető vagy elérhetetlen álmokat kergetni, így egyáltalán nem csodálkoztam, hogy nemrég a Csíkszeredában megtartott, a mélyszegénységgel, a kirekesztéssel, a faji megkülönböztetéssel foglalkozó nemzetközi konferencia ezt a címet viselte: Dream Road, azaz Álom út.
Perúi egyetemi tanár beszélt arról, hogy mennyiben tér el a cigányok, vagy ha úgy tetszik, a romák megkülönböztetése a diszkrimináció más módozataitól, a migránsozástól, a vendégmunkások iránti ellenszenvtől, amelynek eredményeként Székelyföld is kitört a világba, hiszen a Ditróban kenyeret gyártó és kenyeret kereső néhány sri lankai állampolgár kálváriája jó ideig szerepelt a világlapok címoldalain. De nemcsak ott, hanem betüremkedik a jónevű, újhullámos román rendező, Cristian Mungiu RMN című új filmjébe is, amelyet beválasztottak a cannes-i filmfesztivál május 12-én kezdődő idei kinálatába.
Magyarországi kommunikációs szakember magyarázta, hogyan lehetne és kellenne érzékenyíteni a legkülönbözőbb módszerekkel a többséget a cigányság életkörülményei és beilleszkedési nehézségei iránt, mint ahogyan olyan alapítványi kisérletről is beszámoltak, amelyben házvásárlással és munkahely teremtéssel igyekeztek orvosolni egyre élesedő helyzeteket. Dehát gyakorlati példákért nem is kellett messze menni, hiszen az egy éve tűzkárosult, több mint száz csíksomlyói roma ideiglenes szálláshelyének a megszüntetése, el- illetve szétköltöztetésük megintcsak újabb indulatokat szül.
Sok-sok jóindulatú, megértő, megmagyarázó, tanácsadó szöveg elhangzott a tanácskozáson és jómagam is azért mentem el, mert a legtöbb hasonló témájú megbeszélésen eddig is jelen voltam, az évek során rengeteg könyvet, szakdolgozatot elolvastam és kiváncsi voltam, hogy ezúttal sikerül-e megtalálni a megoldások álomfonatának legalább az egyik szálát. És újból meggyőződtem: nem lesz egyszerű. Amíg a cigányságot nem rétegződött társadalomként, nem családonként, nem egyénenként, hanem azonos gyűjtőcímkével ellátva kezeljük. Mert közöttük is ezernyi életforma kavarog. Akik a fapados repülőjáratokkal utaznak mondjuk Bákóból Olaszországba és vissza, azok aligha lesznek egyenlőek mindazokkal, akik az aszfaltutakról letiltott szekereken zötykölődnek. Akik hatalmas, soktornyú palotákat emeltetnek vagy adnak-vesznek, vállalkozásokat működtetnek, aligha lesznek egyenlőek azokkal, akiknek a gyermekei koldulnak. Akik váltogatják a nyugatról behozott autókat, soha nem fogják megérteni azokat, akiknek a mindennapi túlélés is siker.
A konferenciát a megyei tanács nagytermében dzsesszmuzsika zárta és Csata Orsolya újságíró elhozta ide azt a tűzkárosult gyermekcsoportot, akikről már egy éve gondoskodik. Átéléssel, szenvedéllyel, támogatások összefogásával, gyakran önmagát használva pajzsként az ellenszenv-megnyilvánulások kivédésére. És elgondoltam: évtizedek múltán is micsoda emlék, milyen élmény marad majd számukra a másoknak magától értetődő élet. Igen, az álomútnak voltaképpen, valamiképpen ide kellenne vezetnie. Ahhoz, ami a többségnek természetes. Amihez az egyik kulcs és a legfontosabb: meglátni a másikban is az embert. Aki a felszín és a külsőségek ellenére olyan mint én, te vagy ő.
Vajon álom marad ez mindörökre?