Miközben a világban és Európában sok más típusú mérkőzés folyik, Szlovénia fővárosában zajlanak a jégkorong világbajnokság egyik csoportjának a küzdelmei. Aki nem ismeri a sportágat, annak csupán annyit mondok, a Nemzetközi Jégkorong Szövetség gondoskodik arról, hogy a legjobbakat a leggyengébbekkel ne engedje be egyazon pályára, valahogyan úgy, mint a teniszben, így különböző szűrőrendszereket használnak annak megállapítására, hogy melyik ország válogatottja milyen színtű világbajnokságon, milyen divízióban, milyen csoportban ütheti a korongot, és onnan hogyan lehet fennebb kerülni. Ezen a héten Ljubjanában éppen a litván, a magyar, a román, a dél-koreai és a szlovén játékosok találkoznak egymással, mivel akárcsak más sportágakban, a beloruszoknak és az oroszoknak itt is felmutatták a vörös lapot. A papírforma és az eddig lebonyolított találkozók pedig azt igazolják, hogy különösképpen a szlovén és magyar válogatottnak van esélye a feljutást jelentő első két hely megszerzésére, a többiek legfeljebb csupán azért korcsolyázgatnak, hogy elkerüljék a kiesést jelentő utolsó pozíciót.

A Nemzetközi Jégkorong Szövetség nincs annyira reklámokkal kitömve, mint labdarúgó társa, így mindenképpen megteheti, hogy a világhálón, saját stábjával, saját honlapján ingyen és élőben közvetítse ezeket az amúgy nagyon csekély létszámú közönség mellett lejátszott találkozókat, és aki végignézte a román csapat szlovénok elleni első mérkőzését, amikor a házigazdák 9-1 arányban kitömték a vendégeket, alighanem a sok fejcsóválástól elszédült mindattól, amit látott.

De azonnal helyesbítenem is kell. Nem román, hanem romániai csapatról van szó, amely országunkban honosított orosz veteránokból, néhány, különböző hazai csapatokban játszó, leginkább csíki és gyergyói fiúkból állt össze, olyan edzők vezetése alatt, akiknek halvány fogalmuk sem volt arról, hogy mikor kellenne időt kérni, mikor kellenne kapust cserélni és egyáltalán mit jelent a stratégia és a taktika a pályán.

Jómagam, újságírói munkám során, sokat tudósítottam a jégkorongról, különböző évfordulók alkalmával a csíki jégkorongozásról is írtam-szerkesztettem két könyvet, és így már csak emlékeimben örzöm azokat a szép napokat, amikor a múlt század hetvenes éveiben, az egyik B-osztályos világbajnokságon Románia még egyenrangú félként ment ki a jégre az Egyesült Államokkal szemben, különböző olimpiákon pedig az Atlanti óceánon túl és Japánban is járt, sőt mi több olyan csapatokat győzött le, akik azóta már a világ élvonalában ütik a korongot.

Mifelénk azonban megállt az idő, az úgymond profizmusra és a külföldi játékosok  szerződtetésére való átállás sem azt hozta magával, amit vártak, csupán máshol már kiöregedett és számos európai országot végig kószáló játékos találta meg itt a kisebb pénzét. Egyértelmű, hogy a hazai jégkorongozás súlyos válságban van, ahonnan jó ideig nem tud felkapaszkodni. A szakszövetség, a klubok, az edzők alighanem jól elvannak a maguk csendes fészkeiben, ahol nemcsak cseppen, hanem csurran is, a gyermek- és ifjúsági játékosok pedig, néhány kivétellel, a kezdeti lelkesedés után, csakhamar szegre akasztják a korcsolyát. És hogy mi történik általában a világ jégkorongsportjával, hogyan befolyásolja az orosz-ukrán háború különösképpen a kontinentális ligát, az már ne legyen a mi gondunk. Mert számunkra a korong immár nem kerek lett, hanem négyszögű. Ha úgy tetszik: kocka.

Mint azok a fejek, akiknek valóban a romániai jégkorongozás sorsával kellenne foglalkozniuk.