Sarány István

Márton Árpád műveiből nyílt kiállítás pénteken a Csíki Székely Múzeumban. A falakra, öt teremben mintegy 200 munka került a művész gondos válogatásában. Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos igazgatója, az erdélyi kortárs képzőművészet egyik legjobb ismerője sugallta, hogy jó lenne, ha nem a közismert, korszakokat jelölő nagyméretű és nagy horderejű képeit mutatná meg ismételten a művész születésnapi tárlatán, hanem rajzaiból válogatna.

Szülőfalumat gyermekeim szeressék… Balás Jenő remetei születésű geológus végrendeletéből származik e mondat, amelyet a múlt hét végén immár huszonkettedik alkalommal megtartott Remetei Falunapok vezérfonalának választottak.

Érdekes, ugyanakkor megrendítő tapasztalatban volt részem, amikor megtudtam, hogy vannak magyarok, akik nem beszélnek magyarul. Először Vetési László református tiszteletestől hallottam olyan magyar közösségekről, amelyek tagjai már feladták magyar anyanyelvüket.

A meteorológusok, no meg az általuk szolgáltatott adatok alapján a hatóságok is egyre sűrűbben adnak ki nagy esőzésre, felhőszakadásra, áradásra vonatkozó figyelmeztetést.

A vírustagadó és oltásellenes harsány közösségimédia-háború közepette üdítő hír a nem túl hangos oltáspártiak számára, hogy ma kezdték az oltás harmadik adagjának beadását a veszélyeztetett csoportok számára. Orvos ismerősöm mondta, hogy ez rendkívül fontos, főként az idősek számára.

Nyolcszáztíz ezerre becsülik a baszk nyelvet beszélők számát. A baszkok úgy tartják, hogy 810 ezren vannak, mert baszk az, aki baszk nyelven beszél. És nagyon büszkék a világon egyegyetlen egy más nyelvhez sem hasonlító nyelvükre, büszkék kultúrájukra, az általuk lakott területek szépségeire, a konyhaművészetükre, s mindarra, ami a baszk identitáshoz köthető.

Dermedve néztem mintegy száz méterrel magam előtt a mackót. Szombatról vasárnapra virradó éjszaka volt, Szárhegyen tartottam a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 30+1 éves ünnepségéről szálláshelyem felé.

A székely ember hitetlenkedve és némileg irigykedve hallgatja az olyan történeteket, mint például azt, hogy a Szilágyságban vannak olyan helyek, ahol nincs vagy kevés és rossz minőségű az ivóvíz, a vizes vederben pedig nem vizet, hanem gyengébb bort tartanak, s ha megszomjaznak, abból merítenek és isznak.

Mifelénk is meghonosodott a bolognai oktatási rendszerrel együtt – vagy már azelőtt? Ki emlékszik már rá?! – az egyetemi ballagáson a talár és a doktori vagy magiszteri kalap viselése.

A sztrájkoló pedagógusok hajthatatlanok: eltökélten kitartanak követeléseik mellett, hangsúlyozva, hogy a tét ezúttal nem pusztán a méltányos bérezés biztosítása, hanem az alulfinanszírozott tanügyi rendszer versenyképessé tétele. Ehhez pedig pénz és politikai akarat, no meg szakmai elköteleződés szükséges.

Elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy minden alkalmat kihasználjunk a találkozásra, az együttlétre – fogalmazta meg pár évvel ezt az igazságot baráti társaságunk legidősebb tagja. S tudta ő jól, hogy mit beszél, még akkor is, ha aznap nem olvasott felszínes örökigazságokat megfogalmazó Coelho-kötetet, ugyanis átesett már komoly betegségen, túlélt egy súlyos autóbalesetet, no meg azelőtt a nyugdíjazásáig sok-sok munkával eltelt időszak sem volt zökkenőmentes.