Érdekes, ugyanakkor megrendítő tapasztalatban volt részem, amikor megtudtam, hogy vannak magyarok, akik nem beszélnek magyarul. Először Vetési László református tiszteletestől hallottam olyan magyar közösségekről, amelyek tagjai már feladták magyar anyanyelvüket. Mesélte, hogy a román görögkatolicizmus fellegvára, Balázsfalva környékén az egyik faluban, még a kilencvenes évek elején, mikor elkezdődött a visszaszolgáltatási folyamat, a helyi reformátusok a templomban gyűltek össze megbeszélni közös dolgaikat. S mint a birtokügyekben gyakran lenni szokott, szóváltás, hangoskodás alakult ki. Egyszer azonban megszólalt az egyik atyafi: halkabban, mert meghallják kint a románok, hogy mi, magyarok veszekszünk. A helyzet furcsaságát az adta, hogy ez a közösség már régen nyelvet váltott az őt körülvevő román tengerben, identitásuk meghatározó eleme a református vallás maradt. Az pedig magyar vallás, a református egyház magyar egyház, így e logika mentén a hívek is magyarok. Később a kászoni, jakabfalvi görögkeleti hívekről hallottam hasonló történetet: a hajdanán román közösség generációk óta nyelvet váltott, a jakabfalviak magyarul beszélnek, gondolkodnak, ők azonban ortodox vallásuk okán románnak tartják magukat.
Aztán pár évvel ezelőtt élőben is megtapasztaltam ezt a beszámolókból ismert rendhagyó állapotot Radnaborbereken és Óradnán. Míg ez utóbbiban a római katolikus templomban még két nyelven miséznek – románul és magyarul –, addig Radnaborbereken, a Reményik Sándor által kedvelt és a két világháború közötti időszakban általa gyakran felkeresett üdülőtelepen csak román szertartásra van igény. Furcsa ez a Székelyföldről érkezettek számára: a település végén a kétnyelvű helységnévtábla jelzi, hogy a magyar lakosság számaránya magasabb, mint 20 százalék; s a népszámlálási adatokból kiderül, hogy a magyarok mintegy 80-85 százalékát adják a település lakóinak. Ráadásul a magyar érdekvédelmi szervezetre szavaznak a legtöbben választásokkor, holott az alig több mint 200 lakosból csupán három idős nő beszél még magyarul. A magyar oktatás a telepen még az ötvenes években elsorvadt, azóta nemzedékek egész sora szocializálódott román iskolában. A román nyelvhez és kultúrához való kötődésük így értelemszerű – s ennek ellenére ők magyarnak vallják magukat. Román környezetüktől megkülönbözteti őket nemcsak római katolikus vallásuk, hanem a családok tagjai által űzött foglalkozás is: míg a románok pásztorok, földművesek voltak, addig a magyarok polgári foglalkozást űztek, bányászok, katonák voltak. Hasonló románul beszélő magyarokkal találkoztunk Óradnán is, bár ott többen vannak, akik még beszélik a magyar nyelvet. S érdekes módon ezek a románul beszélő katolikusok magyarnak vallják magukat, a magyar – vagy a hajdani Monarchia területén nem ritka német, morva vagy tót hangzású – családnév mellé ékes, lefordíthatatlan magyar nevet adnak gyermekeiknek, mint Árpád, Zoltán és társaik, ezzel is, mintegy tüntetőleg megkülönböztetik magukat az ortodox román többségtől.
Tehát a nemzeti hovatartozás nem pusztán a beszélt nyelv függvénye. Még akkor sem, ha gyakran idézzük a szállóigévé vált mondást: „nyelvében él a nemzet”. A nyelv csak az egyik eleme a nemzeti identitásnak. De mivel a nyelv elsősorban kommunikációs eszköz, ha elveszti jelentőségét, használhatatlanná válik. Mint történt az a hajdani bányász közösség esetében is, ugyanis Óradnától és Borberektől mintegy nyolcvan kilométerre található ez első, számottevő magyarsággal rendelkező település, így a magyar nyelvet gyakorlatilag csak a házon belül lehetett használni, a kapun kívül már semmire nem ment vele az ember.
Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy ezek az emberek magyarok-e vagy sem. De a választ nem mi kell megadjuk, hanem ők maguk. Ők pedig azt tartják, hogy ők magyarok. Fogadjuk ezt el, s mi is viszonyuljunk hozzájuk úgy, mint minden más magyar testvérünkhöz. Az élet gyakran részesít érdekes, megrendítő tapasztalatban.