Garzó Ferenc

Körülbelül másfél évtizeddel ezelőtt mindössze harminckét dollár gyűlt össze a kalapban azon a washingtoni metróállomáson, ahol egy ember negyvenöt percen át hegedült. A hat Bach-zenemű hangjai ez idő alatt több ezer járókelő fülét megüthették, de mindössze húszan adtak pénzt. Amikor a zene elhallgatott, senki sem tapsolt. Senki nem tudta, hogy a zene egyik „királyfia” volt koldusnak öltözve: Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebbnek tartott darabjait 3,5 millió dollárt érő Stradivariján. Két nappal korábban ugyanez a művész ugyanezen a hangszeren ugyanezeket a műveket egy teltházas bostoni színházban adta elő, ahol a jegyek átlagosan száz dollárba kerültek. 

A történelmi párhuzamok mindig sántítanak, mégis, néha meglepően találóak. Mihail Gorbacsovnak, az egykori Szovjetunió utolsó elnökének a halálhíre Flavius Romulus Augustust, az ugyancsak rég letűnt Nyugatrómai Birodalom utolsó császárát juttatta eszembe, de nem az igazit, a történelmit, hanem annak groteszkké formált irodalmi alakját, Dürenmatt drámájának „nagy Romulusát”.

Még nem is ismerem őket, máris gyűlölöm a földönkívülieket. Különösen az utóbbi napokban, amikor a híradásokból kiderült: nem zárható ki, hogy az Egyesült Államok légterében nyolc napon belül négy ismeretlen repülőeszközt is lelőttek.

A földkéreg nem kegyelmez Törökországban és Szíriában, a halálos áldozatok száma megközelíti az ötvenezret. Persze bolygónk kérge nem államhatárokban gondolkodik, sőt, nem is gondolkodik, mert csak az ember agya az, mely értelmezni próbálja a természet logikáját.

Bevallom, nagyon örülök, hogy nincs politikai hatalmam, nem vagyok nagy vagyon birtokosa, feleségemet sem tudom olykor befolyásolni, nemhogy a nagy politikai-gazdasági folyamatokat, s pénzem sincs annyi, hogy mások szemet vessenek rá.

„Nézze, fiatalember! Nem kell ám mindent tudni!” Ezt egykori mesterem mesélte, felidézve, hogy amikor fiatal újságíróként – még az ötvenes években – Moszkvában kiküldött tudósítóként vett részt egy eseményen, egy szovjet tábornok szájából hangzott el az iménti mondat a folyosón. Bizalmasan mondta ezt neki a magas rangú katona, amolyan szelíd tanácsként.

Egy rejtvényújságban olvastam gyerekkoromban azt a feladványt, amelyben egy halálra ítélt utolsó kívánságként maga választhatta meg a kivégzés módját, elég, ha csak egy mondatot mond. Ha igazat szól, felakasztják, ha hazudik, lefejezik. A halálra ítélt azonban olyan mondott, ami miatt fel kellett menteni. Azt mondta ugyanis, hogy „engem mindjárt lefejeznek”. Csakhogy ha a hóher ezt teszi vele, akkor igazat mondott a bűnös, tehát akasztani kellett volna, azt pedig mégsem lehetett volna, mert akkor hazugságnak bizonyult volna a mondata, amiért lefejezés jár.

A történelemben vannak időszakok, amikor a magánember nem tudja, mi történik a világban, de még saját országában sem. Ceausescu idején Romániában, vagy a Rákosi-korszak Magyarországán a filmhíradókból és a vérszegény televíziós hírekből legfeljebb arról értesültünk, hogy hol, melyik kollektíva teljesítette a tervet, s hogy milyen sanyarú a  sorsa a nyugati munkásnak, aki nem élvezi a kommunista lét örömeit.

Egyetlen fogalom sem hangzik el olyan gyakran ezekben a hetekben-hónapokban, mint a „hazugság”. Folyamatosan megcsapja fülünket e szó a politikai palettának akár az egyik, akár a másik oldaláról emelkedik fel. Persze a hazugság nem csupán mai korunk jellemzője, évszázadokon keresztül használták politikai fegyverként mind a hatalmon lévők, mind pedig a velük szembenállók (ez utóbbiak nyilván csak olyan időszakokban, amikor „szabad volt” szabadon beszélni”).

„Mindegy mit mond, az a lényeg, hogy olyan lenyűgözően mondja!”. Újságírói pályafutásom valamelyik szakaszában hallottam ezt a mondatot, igaz, akkori kollégám ezt irónikusan mondta egy politikusról, akit egyébként jó volt hallgatni, mert jól tudott beszélni, stílusa kétségtelenül lekötötte a figyelmet. Hogy nem tudtunk két értelmes mondatot papírra vetni abból, amit mondott, az más kérdés.

A kilencvenes években, amikor napilapnál dolgoztam, a külpolitikai szerkesztőségi szobába bekopogtatott egy középkorú nő. Jól öltözött, kulturált viselkedésű és beszédű hölgy volt. Azt mondta, hogy rendkívül fontos információt akar közölni, de eddig minden szerkesztőségben süket fülekre talált a mondandója.