Egyetlen fogalom sem hangzik el olyan gyakran ezekben a hetekben-hónapokban, mint a „hazugság”. Folyamatosan megcsapja fülünket e szó a politikai palettának akár az egyik, akár a másik oldaláról emelkedik fel. Persze a hazugság nem csupán mai korunk jellemzője, évszázadokon keresztül használták politikai fegyverként mind a hatalmon lévők, mind pedig a velük szembenállók (ez utóbbiak nyilván csak olyan időszakokban, amikor „szabad volt” szabadon beszélni”).
Külpolitikai újságírói pályám évtizedei során sokszor próbáltam tisztázni magamban a hazugság valódi természetét, annak megannyi változatát, színeváltozását, viszonylagosságát, olykor megtévesztő jellegét, akárcsak azokat a helyzeteket, amikor az ember nem is veszi észre, hogy hazugság áldozata, vagy amikor önigazolás leple alatt maga is hazudik másoknak.
Mert a hazugság egész életünkben jelen van, még azt is megkockáztatom, hogy egyes pillanatokban az adott helyzet nélkülözhetetlen alkotóelemévé válik. Ismerjük például a „kegyes hazugság” fogalmát, azt, amikor valamilyen „jó cél” érdekében hamisítjuk meg az igazságot, vagy úgy hazudjuk el a valóságot, hogy elhallgatjuk. Aztán ott van a kifejezetten áhított hazugság, amikor például a fiú meg akarja hódítani kiszemelt hölgyét, s már-már valószerűtlenné színezi dícsérő szavait, a nő pedig elalél örömében, noha tudja, hogy jó adag füllentés is vegyül az udvarlásba. A gyermek meg akarja úszni a büntetést, ezért néha hazudik szüleinek, és a felnőtt bűnöző sem akarja bevallani az igazat, mert jobb odakint, mint a rács mögött, és ha mégis mindent bevallana, munka nélkül maradnának a nyomozók, vizsgálóbírók és a bűnügyi filmsorozatok forgatókönyvírói.
De van a hazugságnak egy olyan fajtája, amelynek sokkal nagyobb a tétje, a társadalom egész életére kihat, ez pedig a politikai vagy közéleti hazugság. Ugye, emlékszünk, hányszor hangzik el, hogy egy kormány, egy politikus „hazudik”. Van olyan politikus, aki saját párttársai előtt gyakorolt önkritikát, miszerint „éjjel és nappal” hazudtak. És igen, sokszor tetten érhető, hogy konkrét ügyeket, tényeket illetően ferdíti el az igazságot az, akinek érdeke. Márpedig a hazugság sokszor nem feltétlenül csak hazugságból áll. Márai Sándor egyik regényében ezt a fajta összetettséget írja le, mégpedig a harmincas évek hitleri időszakához nyúlik vissza, egy akkori konkrét nagygyűlés hangulatát elevenítve fel.
Az idészet így hangzik: „Sokan boldogan mosolyogtak mint az emberek szokták, mikor az igazság helyett, mely keserű és ellenszenves, végre megkapják azt, amire szívük mélyén mindig is vágytak: a valóság jelmezébe csomagolt hazugságot, melyre mindent rátehetnek, ami addig viszolygó és elintézetlen kérdés volt életükben”. Itt Márai Hitlerre utal, aki – mint írja – „hazudott, a világról beszélt, a nyersanyagokról, a kis és nagy népek viszonyáról, s bizonyos, hogy sok igazat is hazudott, miért ne? Semmi sem könnyebb, mint az igazság elemeiből hazudni össze valami nagy, meggyőző valótlanságot, igen, a hazugságnak ez a művésze pontosan tudta, hogy csak az a jó hazugság, amely a valóság és igazság elemeiből épül fel. S ahogyan a Szentírás szavaiból össze lehet állítani egy trágár könyvet, úgy tudta ez a hang, hogy száz és száz részletigazság elemeiből felépíthet egy nagy hazugságot, amely részleteiben csakugyan megtámadhatatlan, mert talán igaza volt abban, amit az angolokról, az oroszokról vagy a zsidókról jellemzésképpen mondott – csak éppen az egészben nem volt igaza. Az egészet összeragasztotta a hazugság kötőanyagával.”
Eddig az idézet. Azok az idők, persze, remélhetőleg nem térnek vissza, de az igaznak bizonyuló részletekből felépítétt nagy vagy kevésbé nagy hazugságok a világ több táján is gyakran csapdába ejtették az emberek elméjét. József Attila erre utalt Thomas Mann üdvözlése című versében, amikor azt kérte a német írótól: „Az igazat mondd, ne csak a valódit!”
A világ azonban oly bonyolult, oly sokrétű, hogy ember legyen a talpán, aki ebből a nagy katyvaszból ki tudja válogatni, hogy mi az igaz és mi a valódi. De létezik egy főben járó, megbocsáthatatlan bűn, amit mindenkinek kötelessége lenne elkerülni, mégpedig az, hogy önmagunkat csapjuk be tudatosan, kényelmi okokból, csak hogy ne kelljen a megfejtésekkel bajlódnunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezáltal átláthatjuk a nagy káoszt, de legalább „küzdöttünk és bízva bíztunk”. Aki ez utóbbi szavakat – legalábbis egy drámában – kimondta, úgyis átlát rajtunk.