Bevallom, nagyon örülök, hogy nincs politikai hatalmam, nem vagyok nagy vagyon birtokosa, feleségemet sem tudom olykor befolyásolni, nemhogy a nagy politikai-gazdasági folyamatokat, s pénzem sincs annyi, hogy mások szemet vessenek rá. Mert ha mindezekkel rendelkeznék, előfordulhat, hogy egyeseknek az útjában állnék. Talán annyira, hogy el is akarnának tenni láb alól.
Hatalomért, befolyásért, vagyonért, pénzért ugyanis sok hatalombirtokos vagy hatalomra törni akaró személy lelte már halálát. A politikai gyilkosságok végrehajtásához a történelem során vagy be kellett venni egy királyi várat, vagy a kiszemelt áldozat környezetében kellett megszervezni egy összeesküvést, vagy egy magányos gyilkos merészségére volt szükség egy véres leszámolás végrehajtásához.
Julius Caesart időszámításunk előtt 44-ben a római szenátorok késelték halálra. Abraham Lincoln volt amerikai elnökkel 1865-ben egy színház páholyában végzett egy pisztolylövés. Ferenc Ferdinándot, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét Szarajevóban, az őt és feleségét szállító autóban ölte meg egy szerb nacionalista diák. Tisza István volt magyar miniszterelnök életét 1918-ban katonák oltották ki. Lev Trockij orosz politikust jégcsákánnyal szúrták le Mexikóban Sztálin parancsára. John Fitzgerald Kennedy volt amerikai elnököt 1963-ban Dallasban lőtték le, Indira Gandhi indiai miniszterelnököt két testőre gyilkolta meg. Jichak Rabin volt izraeli miniszterelnök földi létének ugyancsak merénylő vetett véget. De néhány évvel ezelőtt hatalmat veszélyeztető ellenzéki újságíró sem kerülte el sorsát: Isztambulban Dzsamál Hasogdzsi szaúdi újságírót ölték meg az ottani szaúdi nagykövetségen, fel is darabolták rendesen, s tették ezt állítólag Mohamed bin Szalmán trónörökös megbízásából.
E gyilkosságokra nem került volna sor, ha nem lett volna nagy a tétjük. Közös lényegük, hogy az áldozat fizikai személye túlságosan egybeolvadt azzal, ami identitását jelentette, vagyis összeforrt a koronával, politikai hatalmával vagy potenciális veszélyességével az adott hatalmi rendszerre.
Ma viszont egyre kevésbé lenne szükség a közéleti szereplők fizikai megsemmisítésére. Életben maradhatnak nyugodtan, hiszen elegendő, ha, úgymond, csupán karakterüket gyilkolják meg. Más szavakkal: ha lejáratják, befeketítik őket, vagy ha csupán rájuk vetül a gyanú árnyéka, esetleg nevüket összekapcsolják valamilyen állandó jelzővel, ami nem túl hízelgő. Egy internetes fórumon az egyik hozzászóló találóan fogalmazta meg, hogy a karaktergyilkosság személyeskedés, ellenimázs-kampány, nem a politikus cselekvésére és szándékaira, üzeneteire, hanem jellemére koncentrál, s ezt igyekszik karikírozni, kiforgatni, vagyis a karaktergyilkosság a jellemre vonatkozó megsemmisítő célzatú általánosítás.
Ha ez így van – tehetném hozzá -, míg a fizikai megsemmisítéshez kés, tőr, pisztoly, távcsöves puska, robbanóanyag, méreg vagy más, halált okozó eszköz szükséges, addig a karaktergyilkossághoz elegendő robbanóanyagot biztosít a média, a közösségi háló, a plakáterdő. Akár egy ember is alkothat a Facebookon tíz-húsz kamuprofilt, azok mindegyike beledöfheti virtuális kését az áldozatba, mint ahogy igazi tőrükkel lyugatták ki Cézárt a szenátorok. Ma már nem kell fizikai hullává válni ahhoz, hogy valaki politikai hullává váljon.
Bőhm Kornél kommunikációs szakértő egész könyvet írt arról, miért olyan népszerű kommunikációs fegyver a karaktergyilkosság. Ebből kiderül például, hogy digitalizált korunkban valódi ítélőszékre sincs szükség: mindenki kerülhet a vádló, az áldozat és a bíró szerepébe is.
A szerző ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy a negatív üzenet olykor magára a küldőre hat vissza bumerángként, mert a célszemély az áldozat szerepében rokonszenvessé is válhat. A negatív üzenetet ugyanis a befogadók igazságtalannak, túlzónak vagy nagyon bántónak találhatják, emiatt megsajnálhatják a megtámadott félt, akinek ezáltal növekedhet a népszerűsége. A könyv írója szerint bekövetkezhet a párosösszehasonlítás-effektus is. Ebben az esetben a választók megelégelik a sárdobálást, és nem mérlegelik, hogy kinek van igaza s kinek nincs, úgy vélik, ahogy mondani szokták, hogy „egyik kutya másik eb”.
Összefoglalva: ma már nem feltétlenül kell gyilkolni, elegendő a választókat meggyőzni, hogy ne szavazzanak erre vagy arra a politikai riválisra. Más kérdés, hogy ha korunkban a politikai szereplők továbbra sem érdemi politikai üzenetek alapján, hanem lejáratások révén győzködnek bennünket, a végén mindenki befeketül. És mi is velük együtt, ha hagyjuk magunkat.