„Mindegy mit mond, az a lényeg, hogy olyan lenyűgözően mondja!”. Újságírói pályafutásom valamelyik szakaszában hallottam ezt a mondatot, igaz, akkori kollégám ezt irónikusan mondta egy politikusról, akit egyébként jó volt hallgatni, mert jól tudott beszélni, stílusa kétségtelenül lekötötte a figyelmet. Hogy nem tudtunk két értelmes mondatot papírra vetni abból, amit mondott, az más kérdés.
Római tudósítóként egy másik kollégámmal egy akkori olasz környezetvédelmi miniszterrel találkoztunk. Ígéretesnek tűnt a dolog, hiszen rendkívül népszerű volt, mindenfajta szigorú távolságtártástól mentes, de a mesterkélt haverkodás is idegen volt tőle. Előzetesen jeleztük is otthoni szerkesztőségeinknek, hogy jó kis anyagot várjanak tőlünk délután. Amikor ott ültünk a minisztériumi szobában, interjúalanyunk pulóverben válaszolt kérdéseinkre, a fő témáról leágazó gondolatokat is kerekített, élénk tekintete pedig ránk vetődött, mintha beszéd közben nem magára, hanem ránk összpontosítaná a figyelmét. Lelkesen mentünk haza diktafonunkra rögzített hangjával. Otthon újra meghallgattam a kollégámmal készített közös interjút, hogy megírjam az anyagot. A felvétel alapján valahogy nem állt össze semmi figyelemre méltó gondolati alapanyag. Csöngött a telefon, kollégám volt a vonalban. „Te, figyelj, amikor ott ültünk, sokkal jobban hangzott minden, de nem tudom használni”. Én sem – mondtam, s mindketten kénytelenek voltunk elállni az anyagírástól.
Aztán emlékszem Fidel Castro néhány beszédére. Egy időben öt-hat órás is volt egy ilyen utcai beszéd, amely még azokat is megragadta, akik utólag csak felvételről látták és hallották a kubai vezető szónoklatait. Kifejezetten szórakoztató volt, amint a szakállas volt gerillavezér mondandóját élénk taglejtésekkel kísérte, gesztikulált, hangsúlyai csontig hatoltak. S ha utólag össze kellett volna foglalom, miről is beszélt, be kell vallanom: volt sok okos gondolat benne, de mind olyan, amit a „semmi különös” kategóriába sorolhatnék.
Az említett példákban szereplő személyeket egy közös tulajdonság jellemzi, mégpedig a karizma. E fogalmat próbáltam körbejárni a világhálón különféle tanulmányokat, cikkeket olvasva. A hétköznapi szóhasználatban a karizma a személynek az a nagy, szinte megbabonázó hatása, mellyel képes másokat irányítani, befolyásolni, függetlenül attól, hogy e befolyásolás jó vagy rossz irányban történik. Egy tudományos akadémiai tanulmányban azt olvastam: azokat a sikeresnek bizonyult vezetőket nevezhetjük karizmatikusnak, akiknek a működésében központi helyet kapott a jövőre irányuló vízió. Ez a jövőkép nem túlságosan részletezett és konkrét, ellenkezőleg: kellően homályos és eléggé nyitott a potenciális követők számára ahhoz, hogy megtalálják benne a saját helyüket. Egy internetes fórumon valaki úgy fogalmazott: azok a karizmatikus emberek, akik puszta jelenlétükkel betöltik a teret.
Ujlaky István tanár, író egyik napilapban három évvel ezelőtt megjelent cikkében ugyancsak erre hívta fel figyelmet: szerinte a karizmatkius vezető hatalmának több köze van a szorongásokhoz és ösztönökhöz, mint a gondolatokhoz. A karizmatikus politikus megkophat, a belé vetett hit elpárologhat, hiszen a tömeg szeretetének futóhomokjára épül. A cikkíró szélsőséges példákat hoz fel, emlékeztetve, hogy karizmatikus hatalom birtokosa ritkán hal meg ágyban, párnák között, mint Mao Ce-tung. A karizmatikus vezért sokszor meggyilkolják, mint Caesart, Lincolnt vagy Gandhit, olykor kivégzik, mint Mussolinit, öngyilkos lesz, mint Hitler vagy a római korban Gracchus, más esetben hosszú száműzetésbe kényszerül, mint Napóleon vagy az egykori argentin elnök, Perón. A szerző ebből vezeti le a gondolatát: a népszerűség elvesztésének eshetősége miatt a karizmatikus vezetőnek mindig valami extrát kell nyújtania. A konszolidáció, a békés hétköznapok nem a karizmatikus politikus esete. Ha jól értelmezem ezt az eszmefuttatást, ebből az is következik talán, hogy ha a tó felszíne nem fodrozódik eléggé önmagától, követ kell bedobni, hogy legalább hangosan csobbanjon.