Bíró Béla

Hogy vannak, akik abban a fura meggyőződésben élnek, hogy a nemek nem biológiai eredetűek, hanem szociológiai képződmények, azaz valaki attól lesz férfi vagy nő, hogy a társadalom (a családi környezet és a tágabb társadalmi kontextus) mivé formálja őket, manapság bizonyos körökben elterjedt nézet. A gender elméletet ugyanis már jó ideje egyetemeken is oktatják.

Társadalmainkat újra és újra sorozatos csapások sújtják, vírusjárványok, megfékezhetetlen erdőtüzek, korábban ismeretlen dühhel pusztító viharok, bőtermő területeket sivatagokká tikkasztó szárazságok, oktalan, de a második világháborúhoz, vagy az amerikaiak vietnami pusztításaihoz mérhető végeérhetetlennek ígérkező háborúskodások, éhínségek, észbontó ideológiai divatok követik egymást.

A szélsőségesen individualista társadalomtudósok és politikusok gyakorta (és nem kevés ingerültséggel) teszik fel a kérdést: „Mi az, hogy társadalom?” (A magyar fogalom az angol society fordítása, mely az emberi együttélés valamely spontán kialakult formáját jelöli.) Az egykori angol miniszterelnöknő Theresa May is úgy vélte, hogy „Csupán család van, férfiak és nők vannak. A többi puszta fikció.”

A hét végén Kolozsváron is lezajlottak a könyvnapok. A Székelyfölön és másutt valamivel korábban. A könyvek, de legalábbis a szerzők iránti érdeklődés minden jel szerint továbbra is élénk. Ami mindannyiunkat örömmel tölthet el.

Kornitzer László Budapesten született 1957-ben. 20 évesen menekült Németországba, ahol sikeres rendezőként, íróként és fordítóként tevékenykedik. Részben vagy egészében ő fordította németre Borbély Szilárd, Bartis Attila, Dragomán György, Kertész Imre, Nádas Péter, Örkény István, Polcz Alaine és Végel László legfontosabb műveit.

Az Ukrajna és Oroszország közt zajló háborút, melyet az orosz hadsereg Ukrajna-ellenes agressziója vezetett be, sokan egyfajta proxi-háborúnak, azaz az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország harcának tekintik. Pedig voltak a konfliktusnak korábbi háborús előzményei is: főként az orosz többségű területek önrendelkezési törekvéseit megtorló ukrán katonai blokád és az önrendelkezési jogukhoz tovább is ragaszkodó – immár szeparatista – orosz felkelők oroszországi támogatói közti összecsapások.  

„Az ember végül homokos/ Szomorú vizes síkra ér/ Szétnéz merengve és okos / Fejével biccent, nem remél. // Én is így próbálok csalás / Nélkül szétnézni könnyedén / Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. // A semmi ágán ül szívem / Kis teste hangtalan vacog, / Köréje gyűlnek szelíden / S nézik, nézik a csillagok.”

Az élethez való jog a legalapvetőbb és legegyetemesebb emberi jog. De ez a jog, úgy tűnik, arra is kiválóan alkalmas, hogy egyenruhába öltöztetett embertársaink tömegeinek legyilkolására vonatkozó „emberi jogot”, sőt kötelezettséget alátámassza.

Az utóbbi hetekben alig írtam egyébről, mint a háborúról. De egyre inkább az az érzésem, hogy teljesen hiába. Mintha mégsem a békéhez közelednénk, hanem egy újabb világháborúhoz. Ahogyan a kisebbségi kérdésre vonatkozó aggodalmaim sem érdekelnek senkit. S ha sorstársaimat igen, ők sem kevésbé tehetetlenek együtt és külön-külön, mint én magam.

A balliberális közvélemény mélyen meg van győződve arról, hogy az ukrajnai válságnak az égvilágon semmi köze a kisebbségi kérdéshez. Lengyelországi beszédeiben Biden is arról szónokolt, hogy Ukrajnában a diktatúra és a demokrácia vívja élet-halálharcát.  S Putyin a birodalmi eszmék őrültje csupán.