Hogy az Európai Unió mennyire alkalmatlan az európai népek közti történelmi feszültségek feloldására, arra az elmúlt napok két beszédes példával is szolgáltak.

A lengyelek, akik csaknem teljesen feltöltött gáztárolókat birtokolnak, csak abban az esetben hajlandóak – akár végszükség esetén is – gázt átengedni Németországnak, ha a németek a második világháború során Lengyelországnak okozott károk úgymond megtérítésének kérdését végre rendezik. Mire a németek ingerülten reagáltak, „ha korábban palástolták is, legalább most kiderül, hogy kiket tekinthetünk barátainknak.” A lengyel​ zsarolási gesztus jól mutatja, hogy a németellenes lengyel hangulat a második világháború óta eltelt évtizedekben sem enyhült. Sőt az is, hogy bár a lengyelek leplezetlenül gyűlölik az oroszokat, attól még koránt sem szeretik az oroszokkal szemben mind erősebb ellenérzéseket tápláló németeket.

Az Európai Unió a spanyol-katalán konfliktus napjaiban sem sokat tett azért, hogy azt a bizonyos európai identitást, mely az európai népek kölcsönös megértésének és rokonszenvének alapja lehetne, megalapozza. Sokkal fontosabb volt számára, hogy ideológiai okokból (a jogállamiság, az LMBTQ, az antirasszizmus meg más álproblémák jegyében) egymás ellen uszítsa őket.

Hogy a lengyelekben nem enyhült a németek iránti ellenszenv, az meglehetősen nagy mértékben azoknak az ideológiai szőnyegbombázásoknak a rovására írandó, melyeket a – németek és nyelvrokonaik által uralt – Európai Parlament Lengyelország (és főként Magyarország) ellen indított.

Jellemző, hogy Európa azt is szó nélkül eltűrte, hogy a katalán Regionális Parlement Spanyolországból való kiválása mellett agitáló tagjait, főként a kormányfőt és a kormánytagokat a spanyol bíróságok évtizedekre bebörtönözzék. Igaz, annyit megtettek, hogy a kormány három – az ítélet pillanatában külföldön tartózkodó – tagját (köztük a kormányfőt) nem szolgáltatták ki a spanyol hatóságoknak, de ez sem európai döntés volt, egyes államok határoztak így.

Így aztán maga a spanyol kormányzat kényszerült arra, hogy végre kísérletet tegyen a katalán helyzet rendezésére. Kompromisszumos alapon. A szeparatistának bélyegzett katalán pártok (a szeparatista jelző az európai szóhasználatban közel áll a rasszizmushoz) koalíciót kötöttek Pedro Sanchez szocialistáival, akik ekként a katalánok támogatásával – és mellesleg a nem kis mértékben xenofób spanyol nacionalisták ellenében – hozhatták meg a sorozatos válságok megkövetelte törvényeket. (A félreértések elkerülése végett: én, akárcsak a katalánok, a nacionalizmust magát nem tartom bűnnek, a xenofóbiát, más szóval az idegengyűlöletet viszont igen.)

A napokban Pedro Sanchez szocialistái a katalán szeparatisták vezetőjével, Pere Aragonezzel való találkozójukon olyan elvekben állapodtak meg, amelyektől egy romániai magyarnak egyenesen leeshet az álla. A korábbi törvények ugyanis kimondták, hogy a katalán oktatási intézményekben a tananyag 25 százalékát spanyol nyelven kell oktatni (akárcsak egykor minálunk a földrajzot és a történelmet). Ezt a törvénycikket a Katalán Regionális Parlament eltörülte, és kizárólagos oktatási nyelvvé a katalánt tette. A törvényt azonban maga a – központi kormányzat befolyása alatt álló – katalán legfelsőbb bíróság semmisítette meg. Sőt, azt is kötelezővé tette, hogy az intézményvezetők maguk ellenőrizzék a döntés végrehajtását. Mindezt azonban az oktatási intézmények vezetői figyelmen kívül hagyták. Arra kezdték buzdítani a diákokat, sőt a tanárokat, hogy a tanórákon és a szünetekben is csak katalánul beszéljenek egymással. Szerintem még át is estek a ló túloldalára, hiszen azt is elvárták, hogy azt, aki spanyolul szólal meg, jelentsék az igazgatónak. (Én azonban bizonyosra veszem, hogy ez az ostobaság, mely bennünk – bár fordított előjellel – kellemetlen emlékeket idéz, idővel feledésbe merül… A dolog mindazonáltal érthető, hiszen a spanyolok korábban szigorúan rékényszerítették a katalánokra spanyolt, s így azok gyakorta folyékonyabban beszélnek spanyolul, mint anyanyelvükön.)

A spanyolt mint nyelvet természetesen továbbra is oktatják.

De – ami ennél is meghökkentőbb – a spanyol kormány nem csak a katalán igényeket fogadta el, de ígéretet tett arra is, hogy népszerűsíteni fogja Katalóniát és a katalán nyelvet az uniós és a nemzetközi intézményekben is. A katalán kormány a spanyollal egyenrangúként vehet részt az EU Parlamentjének ülésein, s a katalán nyelv az Európai Parlament és az UNESCO hivatalos nyelvévé lép elő.

És mit ad Isten! Nem omlott össze se Spanyolország, se Európa. A spanyol nacionalisták is kénytelenek voltak, még ha egyelőre fogcsikorgatva is, elfogadni a helyzetet. A katalánok nem adták fel ugyan a függetlenedés szándékát, de megteremtődött az esély, hogy erre immár ne is legyen szükség, Spanyolországban válhassanak gyakorlatilag függetlenné.

Csak reménykedhetünk benne, hogy az újabb keletű spanyol-katalán megegyezés az Európában élő többi nemzeti közösség számára is elérhetővé váljon, s ezzel tényleges lehetőség nyíljon egy, a közösségi identitások szabadságára alapozott, s ekként egységes és valóban szolidáris európai identitás megteremtésére is.