Orbán Viktor magyar miniszterelnök tusványosi beszédén meglátszott a két esztendős böjt. Nem csak a kibeszélni kívánkozó problémák gyűltek fel, de mintha maga az idő is kitágult volna.
Hiszen az elmúlt két év alatt egy fél évszázadra való, sokszor végzetesnek mutatkozó válság nyílt meg alattunk, s ezek már önmagukban is arra késztették a miniszterelnököt, hogy a jövő miatti aggodalom nyomása alatt évtizedekre tekintsen előre. Hogy kimondja az elmúlt két esztendő töprengéseiből fakadó konzekvenciákat, s ezek alapján merész kísérletet tegyen arra, hogy tovább gondolja a már aktív krízisek folyamatíveit.
Bámulatra méltó összefogottsággal – a rendelkezésére álló időkeretet feszegetve, de túl nem lépve – minden lényegi mozzanatra kitért. Úgy érezhettük, semmi nem maradt ki. Egészen pontosan Orbán Viktor, aki nem pusztán miniszterelnökként, de felelős gondolkodóként és elkötelezett állampolgárként is beszélt, semmit nem hallgatott el, amiről úgy érezte, hogy a hallgatóságot érdekelheti.
Ahhoz, hogy mindezt megtehette az is hozzájárulhatott, hogy tudta, bármit mondjon is, mindenképpen kritikák keresztüzébe kerül (hogy aztán lényegi mondandóit az utólagos történések sorra igazolják). Az a stílus, melyet beszédeiben használt eddig is távol állt a politikailag korrektnek tekintett beszéd kívánalmaitól. Továbbra is nevén nevezte a dolgokat. Még ha gyakorta metaforákban is.
Voltaképpen az őszinteség tette szabaddá. Minden mondata magán viselte az igazmondás bélyegét. Kendőzetlenül beszélt a modernitás tudományba vetett önáltató hitéről, a háborúról, a bevándorlásról, a gender elméletről, a Nyugat demográfiai válságáról. (Az utóbbit ráadásul immár posztnyugatként is emlegette…)
Beszédének legmegrázóbb része a háborúval kapcsolatos nyugati tévképzetekre vonatkozott.
Ezeket négy pontban foglalta össze:
„• Ukrajna nem egyedül, hanem angolszász kiképzőkkel, NATO-fegyverekkel háborút nyerhet Oroszország ellen.
• A szankciók legyengítik Oroszországot, destabilizálják a moszkvai vezetést
• A szankciók gazdasági következményeit képesek leszünk kezelni, nekik fáj jobban és nekünk kevésbé
• A Világ felsorakozik mögöttünk, mert nekünk van igazunk.”
Majd leszögezte: „ehelyett úgy áll a helyzet, hogy olyan kocsiban ülünk, melynek mind a négy kereke defektet kapott. A háborút így nem lehet megnyerni, mert […] az orosz hadseregnek fölénye van, a szankciók nem billentik meg Moszkvát, Európa van bajban […], a világ ráadásul demonstratíve nincs velünk…”
A végkövetkeztetés: „Könnyen lehet, hogy ez a háború lesz az, amely demonstratíve véget vet annak a nyugati fölénynek, amely különböző eszközökkel képes volt egy-egy kiszemelt kérdésben világegységet lérehozni. Multipoláris világrend kopogtat az ajtónkon.”
Ezeknek a megaállapításoknak a zöme szórványosan, mintegy kivétel gyanánt a nyugati sajtóban is elhangzik. Így együtt azonban sehol. Ahogyan az a bárki számára nyilvánvaló megállapítás sem, hogy „a háborút csak orosz amerikai tárgyalások tudják lezárni.” Ezt az utóbbi alternatívát azonban a nyugati sajtó sem vetheti fel, hiszen az azt jelentené, hogy a mainstream nyilvánosság is elismeri: az ukrán-orosz konfliktus mögött voltaképpen amerikai-orosz érdekellentétek húzódnak meg.
A valóságos béke ekként csak egy újabb angolszász-orosz Jalta lehet, mely Európa második világháborút követő felosztását is megelőzte.
Ennél világosabban, szókimondóbban, hátsó gondolatoktól mentesebben aligha lehetett volna leírni a helyzetet.
A beszédet végül – tíz pontban összefoglalva Magyarország előnyeinek és esélyeinek felsorolása zárta. Tizedik pontként a meghatározó esélyt az ambícióban jelölte meg. „Mindig többet adtunk a világnak, mint amit kaptunk, többet vettek el, mint amennyit adtak, jobbak, szorgalmasabbak és tehetségesebbek vagyunk annál, mint ahogyan most bánnak velünk, és ezt a tartozást be is fogjuk vasalni…”
Így legyen!