Vélemény

A minap véletlenül klikkeltem a youtube egyik videójára, amelyen egy vénséges vén ember beszél a pódiumon ülve közönségéhez. Spanyol beszédét viszonylag jól lehetett érteni, bár felső műfogsora olykor mintha le akart volna esni. És amit ez az öregember mondott, annak volt értelme, legalábbis a hallgatóság értette jól, de a kamera inkább elfogódott, reverenciális tiszteletet tükröző fiatal arcokra tévedt.

Pletykapad a Z generációnak. Olyan meghökkentő ez a szókapcsolat, hogy meg kell ismételnem kedves hallgatóimnak, sőt meg is kell magyaráznom. Tehát: pletykapad a Z generációnak.

Talán emlékeznek még a rádióhallgatók, hogy 2021 tavaszán meglehetősen nagy visszhangot keltett Ilie Bolojan Bihar megyei tanácselnöknek az az igyekezete, hogy több román és magyar művelődési intézményt összevonjon, azzal a jelszóval, hogy az átalakítások és az elbocsátott személyzet nyomán jelentős pénzösszegeket lehet megtakarítani, majd azokat más, a közösség számára hasznos célokra fordítani.

Januártól megszűnik tehát a Fidesznek alárendelt Erdélyi Médiatér Egyesülethez (EME) tartozó lapok nyomtatott változata. A Krónika, valamint egy sor megyei lap már csak online felületeken lesz elérhető. A cégcsoporthoz tartozó Prima Press KFT gazdasági nehézségekkel magyarázta a döntést.

A vírusjárvány elvitte a közönséget, a most már ici-picit enyhülő ukrán-orosz illetve NATO-orosz konfliktus pedig az érdeklődést. Valahogyan így néz ki az éppen zajló pekingi téli olimpia, pedig éppenséggel lenne amit figyelni.

Nem így beszéltük meg, Ági. Azt terveztük, hogy majd meglátogatlak Ákosfalván, kiülünk a teraszra és egy jót pletykálkodunk, politikáról, sajtóról, meg arról ami még az eszünkbe jut. Készültem erre a beszélgetésre, amire most már nem kerülhet sor. Pedig időközben többször átautóztam Ákosfalván, csak ugye mindig siettem, mert mindig mindenhová időre kellett odaérnem. Ezt nem bocsátom meg magamnak. Úgyhogy majd odafenn traccsolunk, Ági.

Tele van a közélet, s így a sajtó is áldozatokkal. Én a kor, az olvasatlanság áldozata vagyok – panaszkodik az alanyi költő. Én pedig a szellemi vakságé – így a festő, aki dehogy is okolná saját képtelenségét. Én a hazai tanügyi rendszeré, így a tanár, én a tanáraim pszicho-pedagógiai érzéketlenségéé. A politikus pedig a választók hálátlanságát emlegeti. A sajtó pedig úgy véli, az áldozatok felkarolása nemes cél, amiről írni, beszélni kell.

Ki gondolta volna három évtizeddel ezelőtt, hogy megérjük a kommunizmus feltámadását? Márpedig maholnap akár tanúi is lehetünk a Vörös Villamos dicsőséges visszatértének. (De ki gondolta volna, hogy a szélsőjobb is lábra kap Európában?)

Egyre fogyatkoznak saját ötvenhatosaink sorai. Fura így kimondani, hogy „saját”, ugyanis az ötvenhatos események hazai résztvevői a budapesti, általában a magyarországi forradalmi eseményekre reagálva, annak eszméit elsajátítva tettek, vagy próbáltak tenni valamit saját környezetükben, tettükkért és annak következményeiért aránytalanul magas büntetésben részesültek az állam képviselőitől.

Ünnepeink egy része nem örömteli eseményt idéz meg, hanem szomorú történésre emlékeztet. Emlékezni kötelezettségünk, ugyanis a múltat ismerni, tisztelni kell, és lehetőleg tanulni is kell belőle. A hét végén a madéfalvi vérengzés, a Siculicidium évfordulóján emlékezünk, kegyelettel gondolva a lemészárolt ártatlanokra és a bujdosásra kényszerültekre.