A minap véletlenül klikkeltem a youtube egyik videójára, amelyen egy vénséges vén ember beszél a pódiumon ülve közönségéhez. Spanyol beszédét viszonylag jól lehetett érteni, bár felső műfogsora olykor mintha le akart volna esni. És amit ez az öregember mondott, annak volt értelme, legalábbis a hallgatóság értette jól, de a kamera inkább elfogódott, reverenciális tiszteletet tükröző fiatal arcokra tévedt. Mert ezek a fiatalok is, akárcsak a közönség többi, a középkoúság küszöbét is átlépett tagja tudta jól: nem pusztán egy öregembert hallgat, hanem egy legendát, sőt, magát a legendát.
Pedig még ifjú koromból emlékszem erre az egykor dús fekete hajú, szőrzetű szakállas emberre, Fidel Castróra, aki évtizedeken át volt az ötvenes évek Batista-diktatúrájától felszabadult Kuba mindenható vezére. Felidézem a hetvenes éveket, amikor még, úgymond, közös szocialista táborban voltunk, s az ő alakja üdítően renitensnek hatott hatalmas testével, erejével, magával ragadó, eltúlzottan gesztikuláló előadásmódjával a szocialista tábor öltönyös, karót nyelt, inkább roskatag, semmint daliás kelet-európai pártfőtitkárok között. Fidel volt a minden a kubaiak számára, az ő szavait idézte a hegy és a völgy, hiszen ő volt a nagy szabadságharcos. Kilencven éves korára a természet őt is lecsonkította az öregedés természetének megfelelően.
De miért is ezzel akartam kezdeni mostani jegyzetemet? Nos, azért, mert az utóbbi évtizedekben a világ szemében megváltozott Fidel Castro identitása: akit egykor a világ szabadságharcosként ünnepelt, azt időközben a diktátorok sorába száműzte, és megvoltak hozzá a jogos érvek. A legfrappánsabban az Index hírportál foglalta össze, ki is volt ő valójában. Idézem: „Jómódú értelmiségiből szocialista forradalmár, a népet felszabadító gerillából százezrek életét megnyomorító diktátor lett. Elűzött egy zsarnokot, majd maga is azzá vált. A harmadik világbeli országokért kampányolt, miközben csaknem kirobbantotta a harmadik világháborút. Szívügye volt a közegészségügy és az oktatás kérdése, de lábbal tiporta a civil szabadságjogokat”.
Nem öncélúan ástam elő ezt a régi történetet, ugyanis kísértetiesen rímel a napi politikai közbeszédre. Túl sokat hagzik el a diktátor és a szabadságharcos szó a politikai megnyilatkozásokban. A gond csak az, hogy egyre kevésbé van általános egyetértés abban, ki hová sorolandó. Hitler és Sztálin esetében senki nem vitatja a diktátorságot, de egyre inkább vitatkoznak a történészek például Horty Miklós történelmi megítéléséről, Kubában egyre többen próbálják, úgymond, árnyalni az egykori Batista szerepét, egyes szerkesztők már kijavítanak, ha Mussolinit diktátronak nevezem, mondván, csak „diktátor típusú” vezető volt. Ceausescu állandó jelzője is a diktátor, mégha a bukaresti piacon hallottam már olyan manelét, amelyben az énekes visszavárja őt a mennyországból rendet teremteni. De ha mai szereplőket nézünk, például a brazil Bolsonaro elnök is annyiban neveztetik diktátornak, amennyiben politikailag akar vele barátkozni egy másik ország politikusa, s ez érvényes Putyinra is, aki szintén csak relatíve diktátor, attól függően, hogy mi itt és most éppen melyik politikai térfél narratíváját látjuk hasznosnak felvállalni.
Amúgy van egy közös vonása minden diktátornak: általában szabadságharcosként indul, akár fegyveresen, akár parlamenti berkekben, de a hatalomra jutás valahol lefékezi a szabadságért vívott harc lendületét, különösen, ha elhiteti, hogy itt van már a szabadság Kánaánja.
Azt persze ne higgyük, hogy a diktátor teljesen szabad ember, hogy netán azt tesz, amit csak akar. A diktátorok saját környezetük termékei, mondhatjuk úgy is, hogy foglyai. Caeusescu elől például elrejtették a valóságot, kocsikonvojából nem látta az üzletek hátsó bejáratai felé irányított sorokat, és elhitte, hogy a tömegek tapsvihara őszinte lelkesedésből fakad. Mint ahogy Putyin biztonsági és hírszerző apparátusa sem mert számos lohasztó igazságról tájékoztatást adni, nehogy megharagudjon a gazda a rossz hír hozóira.
De a kilencven éves Fidel Castro filmen látható szánalmas öregsége, mely öregség mindannyiunkat elér majd, a legfőbb tanulságot is homlokomra vetíti: régmúlt dicsőségek, régmúlt diktátorságok, hős- és gaztettek, emberek, ideológiák, igazságok és hazugságok emléke előbb-utóbb az enyészeté lesz. De mi addig is saját politikai rendszerünkkel együtt öregszünk tovább és küzdünk könyörtelen jelenvalónkkal függetlenül attól, hogy milyen jelzőkkel illetjük a sorsunkat szabályozó hatalmasságokat.