Ünnepeink egy része nem örömteli eseményt idéz meg, hanem szomorú történésre emlékeztet. Emlékezni kötelezettségünk, ugyanis a múltat ismerni, tisztelni kell, és lehetőleg tanulni is kell belőle. A hét végén a madéfalvi vérengzés, a Siculicidium évfordulóján emlékezünk, kegyelettel gondolva a lemészárolt ártatlanokra és a bujdosásra kényszerültekre. Ez a történelmi esemény sorsfordító volt a székelység életében, ugyanis az évszázadokon át működött, a népcsoportot megtartó szabadságjogok elvesztését jelezte előre. A katonáskodással, vérrel megváltott szabadság korának végét jelentette. Közel nyolc és fél évtized teltén a székelység önként mondott le rendi nemzet privilégiumairól és tagolódott be a magyar polgári nemzetbe. De 1764-ben még kiváltságai megőrzése mellett tört lándzsát, elutasítva a császárnő által elrendelt általános mozgósítást. Ellenállásának nagy ára volt: a császári katonaság az alvó falura lövetett, számos áldozatot szedve a lakosság körében, ártatlan asszonyok, gyermekek, idős emberek lelték végüket az ágytűzben. A másik súlyos következmény a lakosság egy részének elmenekülése volt: a megtorlás és a sorozás elől sokan menekültek Moldvába az ott élő csángó-magyar testvérekhez, vagy új telepeket hozva létre. A székely exodus szinonimájává azonban a bukovinai székelyek váltak: a moldvai menekülteket pár év után öt bukovinai faluban telepítették le, onnan alig száz év múlva több ezren kirajzottak Beszterce-Naszód falvaiba, Dévára, a Bánság több településére, s újabb ötven év teltén, az Észak-Erdélyi kicsi magyar világban a magyar kormány a Vajdaságban felszabadított területekre költöztette a bukovinai székelyeket. Itt két-három évig volt maradásuk, a háborús szerencse megfordulása és a területek újbóli elvesztése okán a megmaradt országrészbe vezényelték őket, a Tolna és Baranya megyében fekvő Völgységben kaptak új szálláshelyet, a kitelepített sváb családok házait és birtokait kapták meg. Nyilván, nem volt zökkenőmentes a beilleszkedés, de immár több mint nyolcvan esztendő telt el azóta. Most már a svábok és a helyi magyarok mellett a székelyek is magukénak tudják e térséget, közös sorsuknak Makovecz Imre állított emléket a bonyhádi járásban található Kakasdon, ahol a sváb barokk templomtornyot és a székely zsindelyes fiastornyot ötvözi az impozáns faluház.
A hét végére vendégeket várnak Madéfalvára. A múlt század elején állított emlékoszlop a magyarság egyik kegyeleti helye, amelyet nemcsak a nosztalgiázó Erdély-járó magyar turisták keresnek fel, hanem mindenki, akit a magyarság, a székelység történelmi múltja érdekel, aki olvasta a történéseket feldolgozó Nyirő-regényt, illetve tiszteletüket teszik és kegyeletüket róják le a politikusok is. A rendszerváltás után két magyar államfő látogatta meg a kegyeleti helyet, az évente megtartott megemlékezésen együtt emlékezik közösségünk tagjaival több kárpát-medencei magyar politikus. Idén Szijjártó Péter magyar külügyminiszter mond beszédet az ünnepségen a tegnap bejelentett hivatalos program szerint. A program egyébként a bukovinai és a helyi székelyek összefogásának eredményeként emelt Szent Anna–Siculicidium-kápolnában kezdődik, majd a turulmadaras emlékműnél folytatódik. A több mint két és fél évszázaddal ezelőtt elmenekült székelyek utódai időnként hazatérnek, mintegy bizonyítva, hogy nem feledik gyökereiket. Itt tartja soros ülését a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége is, amely jelenleg mintegy 120 tagszervezetet tömörít szerte a magyar glóbuszon.
A szervezők szerint a múlt eseményei azt üzenik, hogy ha az embernek jó mély gyökerei vannak, akkor szinte mindegy, hogy a világ melyik részére sodorja az élet, úgyis feltalálja magát, életet tud teremteni. Ezt példázza a helyben maradottak és a menekülésre kényszerültek leszármazottjainak élete is.
„Több mint negyed évezred után is azt mondhatjuk, jól érezzük magunkat, van jövőképünk, gyermekek zsongnak a településen, így emlékezünk erre az eseményre” – hangsúlyozta Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere tegnapi sajtótájékoztatóján.