Egyre többet hallani a Facebook, a Google, a Microsoft, a WhatsApp botrányairól. Az, hogy Mark Zuckerberg az elfogulatlanság jegyében működtetett Facebookról oldalairól – az Egyesült Államok már hatalmát vesztett, de még hivatalban lévő – elnökének, Donald Trumpnak bejegyzéseit is törültette és eszméletlen jövedelméből 300 millió dollárral finanszírozta Biden választási kampányát, közismert. És botrányos.

De ez csupán a jéghegy csúcsa. Mint mindig, ezúttal sem a sajtószabadságról vagy egyéb fennkölt lózungokról szólt a „történet”, hanem ezúttal is főként a pénzről. Egyéként a Facebook szigorúan betartotta a játékszabályokat. Nem csak az új politikai hatalomnak játszott alá, de – legalábbis politikailag – Biden EU-s elvárásainak is. Angela Merkel és Zuckerberg, többször is egyeztettek. Az eredmény: a Facebook oldalairól minden akárcsak mérsékelten is jobboldalinak minősíthető publikációt törültek. A cenzúra ugyanis a szélsőségesség – elvben jogosult – kitiltásának jegyében a jobboldal vonatkozásában továbbra is érvényes maradt, azonban az egykor a tárgyilagosság mércéjének számító internetes platformokon a legszélsőségesebb balliberális bejegyzések is fennmaradhattak.

Ebből nem is lett különösebb baj. A bajok ismétlem a pénzzel kezdődtek. Johannes Boie a Welt am Sonntagban tudósít róla, hogy az egyik német lap szerkesztője tanulmányt készített a német egészségügy oltási stratégiájáról. A szöveget a Facebook és a Google is átvette. A cikket több millióan keresték fel. A mellékelt reklámok után járó pénzt azonban hiánytalanul Zukerbergék zsebelték be, annak ellenére is, hogy a kutatást magát a német szerkesztőség finanszírozta.

Ezt röviden útonállásnak is nevezhetnők.

Ehhez képest az, hogy a plattformok szétver(het)ik (és gyakorta szét is verik) a társadalmi összetartozást, egymás ellen hangolva – a demokratikus társadalmakban elvben azonos státusú –  politikai irányzatokat, bagatell. Legfeljebb a leginkább érintett V4-ek vagy az olaszok elégedetlenkedhetnek. De minek? A cenzorokat kivétel nélkül a balliberális tábor tagjai közül verbuválják. És azok bizony „következetesek”. Döntéseik pedig megfellebbezhetetlenek. Zukerberg és társai fölött ugyanis nem áll senki. (Ha az Öregistentől eltekintünk, de neki az efféle dolgokba nem szokása beleavatkozni.)  Gyakorlatilag még az Az Egyesült Államok Szenátusa is csupán az ejnye-bejnyéig merészkedik.

Eleddig csupán az ausztrál kormány döntött úgy, hogy az említett platformokat arra kötelezi, hogy a reklámjövedelmekből befolyó haszon felét azoknak az ausztrál cégeknek kell átutalniuk, melyek a reklámokat úgymond hordozzák. Erre fel Zukkerberg úgy döntött, hogy – sértődött kisfiúként – egyszerűen lekapcsolja Ausztráliát a Facebookról. A Google hajlandónak mutatkozik alkuba bocsátkozni. Lévén, hogy Kanada is követni akarja az ausztrál példát. S az Európai Unió digitálizázióért felelős illetékese, Margarethe Vestager is úgy nyilatkozott, hogy az Unió régóta dolgozik egy olyan szabályrendszer kidolgozásán, mely egészen világosan rögzíti, hogy egy ún. technológiai óriáscég mit engedhet meg magának és mit nem. Ezeket a szempontokat előbb-utóbb már a Facebooknak és társainak is tekintetbe kell venniük, hiszen ez esetben már óriási piacról, implicite pénzről lehet szó. Az utóbbiakat már nem lehet egyszerűen csak lekapcsolni.

Vestager a Biden-kormányzat támogatására is számít. Ámbár Biden, aki hatalmát nem kis mértékben épp Zukerbergéknek köszönheti, egyelőre – érthető okokból – hallgat. Európai nézőpontból azonban a helyzet bonyolultabb. Persze itt is főként a pénz a szempont. A nagy internetes fórumok hatalma ugyanis az utóbbi években drámaian megváltozott. A piacgazdaság rendeltetésszerű működését is befolyásolhatják. „Arra kell kényszerítenünk őket – állítja Vestager, hogy méltónak mutatkozzanak ahhoz a felelősséghez, melyre szert tettek. Az Amazon és társai a rendelkezésükre álló hatalmas információtömeget nem használhatják arra, hogy a méltányos piaci versenyfeltételeket aláaknázzák.”

Kérdés persze, hogy az amerikaiak óriáscégek miért adnák fel azokat az előnyöket melyekre szert tettek?

A válasz a kölcsönösségben rejlik. A dominancia távlatilag csak akkor tartható fenn, ha a szolgáltatók és a felhasználók kölcsönösen tiszteleteben tartják egymás jogos érdekeit.

Arról nem is beszélve, hogy az európaiak úgy vélik: az egyoldalú dominancia a demokratikus rendszerek lehetőségfeltételeit áshatja alá. Az persze kérdéses, hogy Vestager és társai mint értenek egészen pontosan a  demokratikus felelősségen. Az viszont tény, hogy ez – az euro-atlanti katonai szövetség, valamint a kínaiak és oroszok által uralt ázsiai hatalmi centrumok közti mind feszültebb légkörben – fatális fejlemény lenne.

Brad Smith, a Microsoft igazgatója úgy is véli, hogy az általa irányított cég vonatkozásában egy külön szabályozásnak értelme sem lenne, hiszen ők a sajtó függetlenségét minden körülmények közt támogatni fogják, sőt a sajtószabadságot alapfeltételnek is tekintik.

Mindez annál is fontosabb, mert az Amerikából irányított – s ez idő szerint demokrata befolyás alatt álló – Tech-óriások a közelgő nyugat- és kelet-európai választások kimenetelét is komolyan befolyásolhatják. Ha jelenlegi hatalmuk és politikai irányultságuk továbbra is változatlan marad, kétségessé válhat, hogy a választásokat valóban a népakarat döntheti-e el. Ha kiderül, hogy nem, az súlyos belső feszültségekhez, az adott társadalmak politikai működésképtelenségéhez vezethet.

Magyarán: ha Európában is az amerikai hatalom által – kvázi beismert – manipulációk  lehetnek a meghatározók, az államszövetséget alkotó államok stabilitása és az Unió egysége kerülhet végveszélybe. Magyarán a világrendszer egészének egyensúlya is meginoghat. Fatális következményekkel.