Vélemény

Az inflációt rákos burjánzáshoz szokták hasonlítani: ha egyszer beindul és terjedni kezd, egyre veszélyesebbé válik. Valahol itt tartunk ma. Az inflációs tumor már túlburjánzott, lassan átterjed az egész gazdaságra.

Alig érte el a hazai sajtó ingerküszöbét az a hír, hogy a fővárosi ötödik kerületi bíróság a közelmúltban visszautasította a Szociáldemokrata Párt (PSD) volt elnökének, Liviu Dragneának a feltételes szabadlábra helyezését, annak ellenére, hogy az általa ledolgozott napokért járó kedvezmények figyelembevételével már letöltötte büntetésének kétharmadát, a hatályos büntetőeljárási rendelkezések értelmében lehetőség lett volna a büntetés hátralevő részének feltételes elengedésére, és a rahovai börtön vezetősége is támogatta a politikus ez irányú kérését.

Egyetlen fogalom sem hangzik el olyan gyakran ezekben a hetekben-hónapokban, mint a „hazugság”. Folyamatosan megcsapja fülünket e szó a politikai palettának akár az egyik, akár a másik oldaláról emelkedik fel. Persze a hazugság nem csupán mai korunk jellemzője, évszázadokon keresztül használták politikai fegyverként mind a hatalmon lévők, mind pedig a velük szembenállók (ez utóbbiak nyilván csak olyan időszakokban, amikor „szabad volt” szabadon beszélni”).

Homo ludens című, 1938-ban megjelent és azóta a világ majd minden nyelvére lefordított  híres könyvében a holland Johan Huizinga – ahogyan nevét a legtöbb európai országban, de nem Hollandiában ejtik, ott ugyanis a mi „g” hangunk valamiféle, nyelvünkben nem létező „h” torokhanggá módosul – szóval ez a jól ismert  társadalomfilozófus azt állítja, hogy a civilizáció alapja a játék, a civilizációk sajátos alakulását csakis a játékokkal való kapcsolaton keresztül érthetjük meg.

„Valaki – és tudjuk ki – úgy gondolta, hogy jó, ha odaadja nekik (mármint a G4media nevű hírportálnak a titkosszolgálatok működését szabályozó törvény tervezetét sz. m.). Ez nagy hiba volt, az emberek aggódnak” – mondta Klaus Iohannis egy buzăui iskolában június 7-én.

A Kárpátok Géniusza egy erős román nemzetet vizionált, a XIV. pártkongresszus egyik víziója az volt, hogy az ezredfordulón a hazai lakosság száma eléri a 25 millió főt. S ha a 67-es dekrétum nem tört volna derékba a kilencvenes években, ma meglehet, hogy jóval negyedszáz millió felett lennénk a Kárpátok kertjében.

Az újkor egyik legjelentősebb német filozófusa, Ernst Cassirer is világosan látta, hogy  az ember egy érzéketlen, a mi emberi dolgaink iránt közömbös fizikai világban kénytelen élni. Ezért ahhoz, hogy – ha közvetve is – képessé váljon szembenézni azzal a valósággal, melynek legalapvetőbb adottságait nem érti, s talán soha nem is fogja maradéktalanul megérteni, szimbólumokkal kénytelen körülbástyázni magát.

Minap összefutottam egy kedves ismerősömmel, aki hosszú évek óta ingázik lakóhelye és munkahelye – Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda – között. Meggyőződéssel és meggyőzően mondja, hogy mikor Kolozsváron élt és dolgozott, akkor sem töltött kevesebbet naponta az autó volánja mögött vagy a tömegközlekedésben.

Kissé felvágós ismerősöm henceg azzal, hogy náluk a cégnél még a köztisztasági menedzserek, azaz a takarítónők is egyetemet végeztek.

Első hallásra úgy tűnik, minden a legnagyobb rendjén van a felsőoktatási intézmények háza táján, az egyetemek akárcsak a múlt évszázad ötvenes-hatvanas éveiben az anyagi és erkölcsi fejlődés zálogának tekinthetők. Hogyan is állunk?

A hét végén Kolozsváron is lezajlottak a könyvnapok. A Székelyfölön és másutt valamivel korábban. A könyvek, de legalábbis a szerzők iránti érdeklődés minden jel szerint továbbra is élénk. Ami mindannyiunkat örömmel tölthet el.

Rövid idő alatt immár a harmadik jegyzet foglalkozik a csíksomlyói pünkösdszombati a búcsú kérdéskörével a bukaresti rádió magyar adásában. Lehet, hogy van, aki immár túlzásnak tartja a téma taglalását, én azonban inkább arra hajlok, hogy érdemes a kérdéssel foglalkozni, ugyanis a zarándoklat nemcsak egyházi, avagy hitbeli kérdés, hanem azon jóval túlmutat.