Salvininek és Legájának a hatalomból való távozását követően az új olasz koalíció – az ötcsillagosok és a demokraták (a posztkommunista utódpárt) koalíciója – meglehetősen kínos kormányzásnak nézhet elébe.
Az új kormány a választók körében már startból sem túlságosan népszerű. Salvini viszont továbbra is őrzi népszerűségét. S azt sem rejti véka alá, hogy ő nincs időzavarban – az esetleges előrehozott választásokon vagy akár a mostani választási ciklus befejeztével – nem csupán a hatalomba térhet vissza, de népszerűségét a választásokig tovább is növelheti.
Ezt a hitet arra alapozhatja, hogy bár az ENSZ Globális Migrációs Egyezményének (a Global Compact of Migrationnak) alapján joga volt elutasítani az illegális bevándorlókat (a menekülteket ő sem utasította el), de ahhoz már nem volt, hogy ezt a jogot érvényesítse is. Kormánya már a kezdet kezdetén kifejezésre juttatta, hogy tisztázatlan identitású és helyzetű migránsokat nem hajlandó befogadni. Az utóbbiak azonban a túlzsúfolt és megfelelő provízió nélkül útnak indított hajók fedélzetén tisztázatlan identitású migránsokból suba alatt – emberi jogaiktól, azaz az emberhez méltó elálltástól, tisztálkodási lehetőségektől, egészségügyi szolgáltatásoktól „megfosztott”, szabadságukban korlátozott etc. etc.– „menekültekké” rukkoltak elő. A bírósági döntések nyomán a nem-kormányzati szervezetek (az NGO-k) hajóin hosszú-hosszú napok óta sínylődő – s egész sor emberi joguk gyakorlásában korlátozott – menekülteket Salvininak végül be kellett engednie. Így aztán az ENSZ – amúgy fakultatív – Globális Migrációs Egyezményének az előírásai a gyakorlatban kötelezően érvényesítendő „egyetemes emberi jogokká” avanzsáltak. A manipulációt az olasz közember akadálytalanul átláthatta. Ezt a tényt pedig Salvini akadálytalanul önmaga számára kamatoztathatja. A jog – érvelhet Salvini – ily módon a jogtiprás eszközévé válik, hiszen a bíróságok döntései az egyes államok polgáraitól vonhatják meg a jogot, hogy azokkal élhessenek együtt, akikkel szeretnének.
Az – ismét Giuseppe Conte által vezetett – kormánynak tehát rendkívül ügyesen kell egyensúlyoznia ahhoz, hogy Salvini számításait áthúzhassa. Az első lépéseket már meg is tette. A korábban Salvini által birtokolt kulcspozícióba, a belügyminisztérium élére egy jónevű – s ami még fontosabb: a koalíció vonatkozásában „pártonkívüli”, azaz szocialista – jogászasszonyt, Luciana Lamorgeset nevezte ki. Ez a kinevezés a garanciája annak, hogy az új belügyminiszter döntéseit a közvélemény ne tekinthesse „pártpolitikai” döntéseknek. Merthogy Lamorgese ideológiailag „kívülálló”, ugyebár.
Az új miniszterasszonynak és a kormányfőnek azonban ahhoz, hogy Salvini további erősödését megakadályozhassák, szerfelett ügyesen kell lavírozniuk Brüsszel és az olasz népesség elvárásai közt is. Mert – amint azt a Die Welt római tudósítója, Virginia Kirst egyik legutóbbi írásában megállapította – „A de facto lezárt földközi-tengeri útvonal megnyitása az új helyzetben szabályos politikai harakiri lenne.” Az új kormányzat nem fordulhat élesen szembe Salvini korábbi migrációs politikájával.
A migránsok mentésében szerepet vállaló NGO-k nagy csalódására az új miniszterasszony is egyértelművé tette, hogy az engedély nélkül olasz kikötőkben lehorgonyzó NGO-hajók kapitányainak továbbra is számolniuk kell hajójuk elkobozásával és az egy millió eurós büntetéssel. S ami még súlyosabb, az az, hogy az új kormányzat ráadásul arra kényszerül, hogy a Salvini-féle intézkedéseknek érvényt is szerezzen. Ezt Salvini korábban – mint láttuk – nem tehette meg, mert a jobbára szocialista érzelmű bíróságok a belügyminiszteri döntéseket a migránsok emberi jogaira való hivatkozással sorra érvénytelenítették. Újabban viszont a bírák, ha csak nem szeretnék visszarángatni Salvinit a hatalomba, arra kényszerülnek, hogy „bölcsebb” ítéleteket hozzanak. Arról nem is beszélve, hogy ezt ezúttal éppen a számukra rokonszenves kormányzat (sőt „miniszterasszonyuk”) várja el.
De a kormányzat Brüsszellel sem húzhat ujjat. A bevándorlás lehetőségét ugyanis nem számolhatja fel. Éppen ezért arra kényszerül, hogy Brüsszeltől az úgynevezett Dublini-rendszer felszámolását követelje. A lehető legkeményebben. A Dublini-egyezmény szerint ugyanis a migránsokkal kapcsolatos összes kötelességek azt az országot terhelik, melybe a migránsok elsőként belépnek. A Dublini-rendszer megreformálása, mely valóban lehetőséget teremtene a határok megnyitására, sajnos, csupán a migránsok méltányos elosztásának, magyarán: az azonos felelősségre alapozott kvótarendszer intézményesítésével válhatna lehetővé. Ezt az alternatívát azonban az Unió államainak többsége ma már határozottan elutasítja. Következésként bevezetése csaknem lehetetlennek látszik. Hosszabb távon az önkéntes befogadásra alapozó alternatíva sem tartható fenn, hiszen az épp azoknak a kormányoknak a népszerűségét áshatja alá, melyek hajlandók újabb migránsokat befogadni.
Arról nem is beszélve, hogy az ötcsillagosok és a demokraták közt már kezdettől komoly feszültségek vannak. A – Salvininél nem kevésbé radikális – demokraták ugyanis Salvini törvényeinek visszavonását követelik. Ebbe azonban az ötcsillagosok a Kirst-féle politikai harakiri kockáztatása nélkül nem mehetnek bele.
A helyzet annak ellenére is kilátástalannak látszik, hogy a piacok Salvini hatalomból való kiszorulásának hírére euforikusan reagáltak. Lamorgeset és Contét a kormányzás a fentebb említett különösen kockázatos kötéltáncra kényszeríti. Javítaniuk kell viszonyukat Brüsszellel, de arra is kínosan kell ügyelniük, hogy ne túlságosan. Azzal ugyanis vagy Salvini mihamarabbi visszatérését, vagy ha erre csak hosszas huzavona után kerülhet sor, mértéktelen megerősödését kockáztathatják.
Mindez, sajnos, nem csupán az olaszok ügye. Egész Európáé. Romániáé is, hiszen eddigelé mi vagyunk a négy önkéntes közül az egyik, amelyik az olaszok által beengedett migránsokért jelentkezett. De ha végül ránk zúdul egy – a 2015-ös magyarországihoz hasonló – migránsáradat, a kisebbségek iránti rokonszenvéről elhíresült román társadalom – és az azzal ujjat húzó hatalom is – megnézheti magát.