A napokban egymást érték és váltották a hazai közéletben a nagy témák, mint az Úz-völgyi katonatemető kérdése, az európai parlamenti választások; a kormánypárt és a képviselőház elnökének bebörtönzése vagy a történelmi jelentőségű pápalátogatás. Így nem csoda, ha elsikkadtunk egy apró tény felett: a napokban lett/lesz 170 éves a székelyföldi és a barcasági magyar sajtó: 1849. április 16-a körül jelent meg Brassóban a Brassói Lap; az évben, pünkösd napján, május 27-én látott napvilágot Csíksomlyón a Hadi Lap; s június 7-én hagyta el a nyomdát Kézdivásárhelyen a Székely Hírmondó első száma.
A magyar nyelvű sajtó kezdeteiről azt írja a szakirodalom, hogy nehezen vert gyökeret, lévén, hogy „az osztrák császári politika nem akart konkurenciát a német nyelvű lapoknak”. Az első kuruc lap a Mercurius Hungaricus volt, 1705 és 1711 között jelent meg – de az is latin nyelven.
Az első magyar nyelvű lapnak a Pozsonyban kiadott Magyar Hírmondót tartják, ez 1780-tól 1788-ig élt.
Erdélyben Nagyszebenben jelent meg az első magyar nyelvű újság: 1790 áprilisában alapította a lapot id. Martin Hochmeister, amely Fábián Dániel és Cserei Elek szerkesztésében jelent meg az év végéig, Kolozsvárra való költözése után hamarosan megszűnt.
Ezt követően több mint három évtizedig nem jelent meg magyar nyelvű hírlap Erdélyben, mígnem 1827-ben Kolozsváron ki nem adták a Hazai (később) Erdélyi Híradó című újságot.
Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc hozott pezsgést a hírlapírásba is, az 1848. március 15-én elfogadott 12 pont között az első volt: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését”. Bem tábornok szorgalmazására hozták létre a már említett székelyföldi és barcasági lapokat. Céljuk volt beszámolni a hadi eseményekről és lelkesíteni az olvasókat. Érdemes bővebben idézni Buzinkay Géza: A Magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig című, 2016-ban megjelent munkájából, amely szerint: „A hadilapok külön csoportját képezték a székely hadilapok”, ugyanis „Ezek a lapok, elzárva a hírforrásoktól, különböző bizonytalan, szóbeszédeken alapuló információkat vegyítettek a forradalom melletti propagandával, a népmesék fordulatait túlfűtött stilisztikai fordulatokkal vegyítve”. Véleménye szerint „nyelvezetük és fantáziaviláguk különleges, archaikus; igen távol esik a XIX. század sajtójának stílusától”.
Egy általa jellemzőnek tartott mondatrészt is idéz a Székely Hírmondóból a lap kiadási helyéről, Kézdivásárhelyről: „ez Erdélyre nehezedett vésznapokon ez volt azon szenthely, melyet a politikai bálványimádók fanatizált bérencei megszentségteleníteni nem bírtak”. De idézhetünk a Hadi Lap első számának beköszöntő írásából is, amelyben Biró Sándor százados – korábban rétyi lelkész – azt írja: „Mű Hírlapot szerkesztünk Csíkban az Európai művelődés határ szélén, a nagy Magyarország végső gránit szirt ormai alatt, Hargita és G(y)imes vadrózsái között.”
Nos, mindettől függetlenül máig érvényesek a szerkesztő által megfogalmazott célkitűzések: „Mióta felharsant a szabadságharc üdvözítő igéje, Erdély, különösképpen pedig a Székelyföld örökemlékű történetének volt szemtanúja, események, amelyek azonban a világ előtt ismeretlenek maradtak. Ezek feltárása, bemutatása a megjelenésre váró lap feladata lesz.” Ma is ez a feladata az azóta folyamatosan megjelenő Brassói Lapoknak – amely a magyar nyelvterület mindeddig leghosszabb életű hírlapjának bizonyult; ennek a feladatnak tesz eleget a Székely Hírmondó nevét és örökségét továbbvivő kézdivásárhelyi napilap és ezt teszi Csíkszeredában a csupán ötven esztendős múlttal rendelkező Hargita Népe.
Még akkor is, ha a nagypolitika történései, a közvéleményt foglalkoztató témák mellett elsikkadunk az olyan apróságok mellett, mint az, hogy 170 éves a székelyföldi és a barcasági hírlapírás.
Végezetül, mintegy zárójelben hadd jegyezzük meg, hogy a forradalom leverése után a Kárpátokon túli területekre menekült forradalmárok kezdeményezésére jelent meg Bukarestben 1860–61 között a Bukuresti Magyar Közlöny.