Vélemény

A huszonegyedik század harmadik évtizedében mindennapjainkat fényképek között éljük. A világhálón, közösségi oldalakon néhány szó kiséretében így közöljük az eseményeket, családi és egyéni élményeinket, a valóságban pedig a felnagyított dokumentum- vagy művészfotók egyre inkább kimerészkednek az utcákra, a terekre. Nemrég valaki meg is kérdezte tőlem, hogy ilyen hatalmas fénykép-özönben honnan lehet megállapítani, milyen a jó fotó?

Petőfi Sándor neve ismert az egész magyar nyelvterületen. Bár egyre kevesebben vannak, akik egy-két verscímet, szakaszt vagy legalább verssort idézni tudnak tőle, legalább a hozzá kapcsolódó klisék élnek: nemzeti költő, szabadságharc, március 15-i pesti események, lángoló szerelem Szendrey Júliával, koltói mézeshetek, erdélyi hadjárat, rajongás Bem tábornokért, székelykeresztúri utolsó este, segesvári csatatér, hősi halál.

Én egy vallomással tartozom Önnek. Egy súlyos beismeréssel, amit több mint 30 éve cipelek magammal, mint pók a potrohát, gyóntatópap a lelki terheket, az RMDSZ a kormányzás felelősségét vagy mint Gyurka az ajtót, de már nem bírom tovább és így életem alkonyán könnyítenem kell szívemen, s most töredelmesen megvallom önnek fél életem titkát.

A hét eseménye Csíkban, általában a Székelyföldön kétégkívül a csíksomlyói pünkösdszombati búcsú. Bár katolikus ünnep, a hatalmas embertömeg összesereglése megérinti, megmozgatja a más felekezetűeket is. Ráadásul az idei zarándoklatot nagyobb várakozás előzi meg, mint a korábbi években, ugyanis a koronavírus világjárvány két esztendeje alatt a korlátozó intézkedések miatt csak nagyon szűk körben lehetett megtartani a máskor százezreket megmozgató egyházi eseményt.

Az egyén mindinkább elgépiesedik, kívülről vezérelt „személyiséggé” válik. Sokszor a szó szoros értelmében. Olyan technikai eszközöket szolgál ki, melyek működési elveiről legtöbbször fogalma sincs.

Kornitzer László Budapesten született 1957-ben. 20 évesen menekült Németországba, ahol sikeres rendezőként, íróként és fordítóként tevékenykedik. Részben vagy egészében ő fordította németre Borbély Szilárd, Bartis Attila, Dragomán György, Kertész Imre, Nádas Péter, Örkény István, Polcz Alaine és Végel László legfontosabb műveit.

A történelmet sokféleképpen kutatják. De a legérdekesebb talán annak a vizsgálata, hogy a családok, egyének életében miként talál úgymond mikrotörténelmi visszhangra a különösképpen mifelénk többször is átírt makrotörténelem. Ennek legfontosabb eszközei a különböző naplók, visszaemlékezések, életírások.

Az én korosztályom emlékezetében még mindig reklámszlogenként él a mondat: „Lenin élt, él és élni fog”. Az egykori nagy orosz forradalom vezetőjének mitizált alakjából jelzőt is formáltak, azaz minden lenininek neveztetett, ami az egykori, kommunista utópiát hajszoló évtizedek ideológiájára utalt. Ilyen volt például a „lenini sajtó” kifejezés.

Kétféle bizalom létezik. Az első, ami kézenfekvőbb, az amikor valakiben megbízunk. Ez lehet egy vagy több személy, akiket ismerünk, vagy akit hivatali minősége, eddigi karrierje a bizalmunkba avat, például egy orvos, pap, szakács, vagy magándetektív. Ez a fajta bizalom személyes, független a közösségtől, politikai opciótól, értékrendtől, meggyőződéstől.

A cancel culture – amit magyarul legtöbben, egyébként helytelenül, eltörléskultúrának fordítanak – Cervantes, Shakespeare, Haydn, Mozart és Beethoven művészetének kétségbevonása után eljutott a mesékig. Míg az említett alkotókra rásütötte a fejér felsőbbrendűség bélyegét, kisgyerekkorunk mesehőseit a nők elleni erőszak néma elszenvedőiként kívánja örökre kiírni a kultúránkból.