„Kedves barátaink, győztünk!” Ezekkel a szavakkal indította beszédét a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem első csíkszeredai tanévnyitó ünnepségén, 2001. október 5-én Németh Zsolt, akkor a magyar külügyminisztérium politikai államtitkára. S méltán használta a győzelem kifejezést, ugyanis számos akadályt, gáncsoskodást kellett legyőzniük az intézményalapítóknak, emellett a kishitűséggel, a kételyekkel, az ellendrukkerekkel is küzdeniük kellett.
Az alapítók elszántsága, következetessége és kitartása azonban meghozta gyümölcsét, s tizenkilenc esztendeje megkezdhette működését a Sapientia, amely – első csíkszeredai dékánja, Lányi Szabolcs professzor megfogalmazása szerint – státusát tekintve romániai alapítványi tulajdonú magánegyetem, ugyanakkor magyar állami egyetem. Lévén, hogy a magyar kormány biztosítja fenntartását, a működéséhez szükséges pénzösszeget. Az első tanévnyitón Tonk Sándor, az intézmény első rektora megemlítette, hogy a tanévnyitót másfél éves előkészítő munka előzte meg, ez idő alatt készítették elő kilenc szak infrastruktúráját, akkreditációját. A magyar és a román hivatalosságok jelenléte, az elhangzott ünnepi beszédek egyértelműen arra világítottak rá, hogy a magyar oktatás Romániában csakis a két fél közös munkájával, támogatásával, egyetértésével valósulhat meg. Még olyan körülmények között is ez volt a közös jelenlét és az elhangzottak üzenete, ha már a megnyitó napján Adrian Năstase regnáló miniszterelnök kifogásolta Pálinkás József magyar oktatási miniszter és más magyar politikusok erdélyi eseményeken való részvételét, mondván, „túlontúl gyakori egyes magyarországi hivatalosságok romániai jelenléte”. Érdekes módon, manapság is hallani ugyanezt a megállapítást.
Marosvásárhelyen két nappal korábban, 2001. október 3-án tartották az első tanévnyitót. Kolozsváron 2003-ban kezdődött az első tanév a Sapientián. Az intézmény első végzősei 2005-ben ballagtak, azóta tizenöt évfolyam végzett.
Tegnap volt az egyetem csíkszeredai karának19 tanévnyitója. Közel húsz esztendős múltja van tehát a Sapientia egyetemnek, újabb fejezetet adva hozzá a romániai magyar egyetemi képzés történetéhez. A szükségességét hangsúlyozók és a létét megkérdőjelezők vitájának azonban hosszabb a története, a véleményütköztetés időnként ma is fellángol, érvek és ellenérvek csapnak össze. Bizonyára mindenkinek igaza van a kérdésben – de csak a maga szemszögéből. Tény, hogy ameddig diákok jelentkeznek a meghirdetett helyekre, amíg oktatók terveznek önmaguk számára egyetemi karriert az intézmény három – illetve a sepsiszentgyörgyivel együtt négyre emelkedett – oktatási helyszíne valamelyikén, s amíg a végzősök munkát találnak a tanult szakmában, addig nem kérdőjelezhető meg az intézmény létjogosultsága.
Tény, hogy az ipar, gazdasági tevékenység terén gyengén teljesítő Csíkszeredának jövőképet adott, biztosította a térségben meghonosodott művészetek és a vallási turizmusra épülő idegenforgalom mellett a kitörési lehetőséget. S az is tény, hogy Marosvásárhelyen, a szimbolikus térfoglalás frontvárosában alternatívát adott az állami oktatási intézményekben zajló román–magyar izmozásra, a magyar tannyelvű oktatás – de összességében az intézményekben zajló oktatás minőségének és az egyetemek megítélésének – kárára való történésekre. Így menekülhetett meg a magyar nyelvű mérnökképzés, s elképzelhető, hogy vannak, akik így látják biztosítottnak a magyar nyelvű orvosképzés jövőjét is.
Abban bízom, hogy legalább közösségünkön belül, annak tagjaiban lesz annyi bölcsesség – ugyanis ezt jelenti a latin Sapientia –, hogy felülkerekedünk kishitűségünkön, a „dögöljön meg a szomszéd kecskéje is”-mentalitáson, s ha már tenni nem is teszünk semmit értük, de legalább szurkolunk saját intézményeink sikeréért. Ha képesek vagyunk ezt megtenni, akkor valóban kijelenthetjük: Kedves barátaink, győztünk!