Szövegkovács

Június 23-án volt az olimpiai világnap, július 2-án pedig a sportújságírók napját ünnepeljük. Ahogy már sejthető, ma sportos téma lesz, főként azért, mert személyesen érint. 2006-ban kóstoltam bele először a sportújságírásba, és azóta is űzöm. Jelenleg egy hetilap sportszerkesztője vagyok, szeretem a munkám, az elmúlt két-három hónap viszont komolyan megdolgoztatott: nehéz olyan dologról írni, ami épphogy létezik.

„Nem akarom tovább ragozni.” „Unom a banánt.” „A berendezés marad.” Ugye, mindhárom mondat ismerősen hangzik? Ma a közhelyről lesz szó, vagyis egy olyan szókapcsolatról, amely „valamely általánosan ismert tényt, dolgot, megállapítást minden eredetiség, egyéni szemlélet és íz nélkül, elcsépelt, elkoptatott formában fejez ki” – olvasható a Nyelvművelő kéziszótárban.

Önök szerint melyik helyes a kettő közül: a sokévi átlag vagy a sokéves átlag? Mindkettő használható, azonban az eredeti változat a sokévi átlag… Talán már sejthető, hogy ma az -s melléknévképzőről lesz szó, amely a Nyelvművelő kéziszótár szerint „egyike legproduktívabb (a legtöbb származékot létrehozó) képzőinknek”.

Többször is elgondolkodtam azon, hogy mi történne akkor, ha egyik pillanatról a másikra nem írhatnék, beszélhetnék magyarul. Valószínűleg dühös és csalódott lennék egyszerre, mivel olyan dolgot vennének el tőlem, amely meghatározza azt, hogy ki vagyok.

„Volt az iskolában egy nagyon szegény gyerek, akin látták a többi gyerekek, hogy nincs ruhája, mindig ugyanabban a ruhában járt, sokszor volt piszkos.” Erre a mondatra találtam nemrég, miközben az interneten keresgéltem, és azonnal feltűnt két egymás mellett lévő szó, pontosabban a többi gyerekek. Helyes-e így?

„Az összetartozó mondatrészek, illetve tagmondatok pontosabb viszonyát jelölik.” A Nyelvművelő kéziszótárban található tömör meghatározással a kötőszókra utaltam, amelyeket nap mint nap használunk, sokszor anélkül, hogy tudatosítanánk magunkban. Ha rögtön példát kellene mondanunk, valószínűleg az és jutna először eszünkbe, utána pedig a hogy.

Valószínűleg már Önökkel is megtörtént, hogy zavarból vagy tanácstalanságból nem tudták, hogyan szólítsanak meg valakit, és ezért a személytelen megszólítási formák valamelyikét használták. Mit jelent ez pontosan? Ilyenkor hiányzik a valódi megszólítás, azaz nem említjük a megszólított személyt. Jó példa erre, amikor valakihez szólva többes szám 1. személyű állítmányt használ valaki.

„Hamarosan eszek egy almát, délután pedig felmászom a fára.” Mielőtt bárki félreértené, nem a mai programomból adtam ízelítőt, bár a fára mászás gyerekkorom egyik kedvenc tevékenysége volt… lány létemre.

Valószínűleg feltűnt, hogy az elmúlt hetekben igyekeztem a lehető legkevesebbet foglalkozni a koronavírus-járvánnyal. Olyan hanganyagokat szerettem volna előkészíteni, amelyek többé-kevésbé mentesek a jelenlegi problémáktól, főként azért, hogy ne terheljem én is Önöket ezekkel. Az egyik hallgatónk azonban jelezte, hogy kíváncsi a járványszótárra, ezért ma felvázolom, hogy milyen szavak, kifejezések terjedtek el az elmúlt néhány hétben… természetesen a teljesség igénye nélkül.

Múlt héten az idegen képzőkről beszéltem, azonban csak a főnévképzőkig jutottam el. A mai részt a melléknévképzőkkel kezdem. A latin eredetűek közül a leggyakoribbak közé tartozik az -ikus és az -ális. Például: esztétikus, harmonikus, mikroszkopikus, ideális, formális, monumentális, szezonális. Egyébként az -ikus képzős szavak egy része főnévvé vált, mint például a technikus, a fizikus és a patikus. A korábban említett ideális az eszményi, a szezonális pedig az idényjellegű szóval helyettesíthető; amennyiben lehetséges, használjuk a magyar változatokat. 

Ma főként az idegen képzőkről lesz szó. A nyelvművelő szótár szerint mielőtt bármilyen szóhoz, kifejezéshez kapcsolnánk őket, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy szükségünk van-e a velük alkotott szavakra, illetve adnak-e valami újat, valami többletet a magyar képzőkhöz képest.