Műsorok

Kétféle bizalom létezik. Az első, ami kézenfekvőbb, az amikor valakiben megbízunk. Ez lehet egy vagy több személy, akiket ismerünk, vagy akit hivatali minősége, eddigi karrierje a bizalmunkba avat, például egy orvos, pap, szakács, vagy magándetektív. Ez a fajta bizalom személyes, független a közösségtől, politikai opciótól, értékrendtől, meggyőződéstől.

A cancel culture – amit magyarul legtöbben, egyébként helytelenül, eltörléskultúrának fordítanak – Cervantes, Shakespeare, Haydn, Mozart és Beethoven művészetének kétségbevonása után eljutott a mesékig. Míg az említett alkotókra rásütötte a fejér felsőbbrendűség bélyegét, kisgyerekkorunk mesehőseit a nők elleni erőszak néma elszenvedőiként kívánja örökre kiírni a kultúránkból.

A jelentős eseményeken egy-egy mellékszálon futó történet néha fontos üzenetet hordoz. Így volt ez a református egység napján is, amikor egy szenátor provokációnak, magyarellenes tüntetésnek szánt akciója a keresztényi szeretet nyomán szimbolikus gesztusba fulladt.

A kérdés költői. Ugyanis a jelenleg Székely Himnuszként ismert szerzemény éppen száz esztendős, s az első felcsendülésétől eltelt egy évszázad alatt bebizonyosodott, hogy sokan érzik szükségét annak, hogy ünnepi alkalmakkor, többnyire nemzeti imánk, Kölcsey Himnusza után ezt is elénekeljék. Olvasmányaimból úgy tudom, hogy a negyvenes években, a kicsi magyar világban próbálták hivatalosítani, nem sok sikerrel.

Az Ukrajna és Oroszország közt zajló háborút, melyet az orosz hadsereg Ukrajna-ellenes agressziója vezetett be, sokan egyfajta proxi-háborúnak, azaz az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország harcának tekintik. Pedig voltak a konfliktusnak korábbi háborús előzményei is: főként az orosz többségű területek önrendelkezési törekvéseit megtorló ukrán katonai blokád és az önrendelkezési jogukhoz tovább is ragaszkodó – immár szeparatista – orosz felkelők oroszországi támogatói közti összecsapások.