„Azt, hogy ki mennyit ér önmagának és másoknak, szerintem nem az elvégzett munkái, az eredményei határozzák meg” – idézem a mai, rendhagyó részben a magyar könnyűzene kiemelkedő személyiségét, Presser Gábort, aki egy nap múlva tölti be a 74. életévét. A jól ismert Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas magyar előadóművész, érdemes művész, zeneszerző, zongorista és énekes számtalan előadónak írt dalokat, pályafutása elején főként az Omega számára, majd a „saját” együttesének, a Lokomotiv GT-nek is.
Több Zorán-, illetve Kovács Kati-album fűződik a nevéhez, és Katona Klári legsikeresebb időszakában is jelentős szerepet játszott. Emellett számos népszerű színházi mű, filmzene és mesejáték is tőle származik. Olyasvalakiről van szó, aki saját bevallása szerint szeret filmzenét, színházi kísérőzenét írni, de a dalírástól nem lehet őt eltéríteni, hisz a végén mindig oda lyukad ki.
2020 novemberében megjelent a pályafutásának eddigi legrészletesebb anyaga Presser könyve címmel, amelyet ő írt. A hatszáz oldalas könyvben az ismertető szerint „emlékek, jegyzetek, meglátások, tévedések, megtörtént – vagy a szerző szerint megtörtént – valós események, hallomások, látomások, dokumentumok és áldokumentumok, dalszövegek, filmnovellák, fotók, lábjegyzetek, netán még kották” is rejtőznek.
Ugyancsak az ismertetőből derül ki, hogy „a személyes hangú életrajzi könyvből most új megvilágításba kerülnek egy legendás korszak ismert (és ismeretlen) történetei, beleshetünk a stúdiók, a Vígszínház kulisszái mögé, és olvashatunk a »barátok és ellenségek« közt, munkával eltöltött több mint 50 évről”.
Presser Gábor a könyv elején írt a régi és az új dalok közötti versenyről, amely szerinte az időhöz kapcsolódik. Most az egyik interjújából idézek: „Ha belegondolunk, hogy – mondjuk – a világháló egy nap elindult teszem azt hatezer dallal, ma ennek a sokezerszerese van fent. Ez olyan mennyiség, ami valaha ép ésszel elképzelhetetlen volt. És valójában átláthatatlan is. A régi dalok ugyanúgy fent vannak, az idő pedig őket támogatja, mert nagy részük az emberek zsigereiben él. Egy huszonéves fiatal is hallgat egy-két, születése előtt készült dalt, mert hallgatta otthon a szüleivel, vagy hallgatta a rádióban. Ezek a régi, már-már szinte bennünk élő dalok nem engedik az újakat kibontakozni. Ellopják az időt.”
Mielőtt elbúcsúznék, szeretnék megosztani a hallgatókkal egy tőle származó, igencsak elgondolkodtató idézetet, még a könyv megjelenése előtti évekből: „A személyes dolgaimról nem tudok jól, s ezért nem is szeretek beszélni, de hát a világ legboldogabb emberein is vannak sebek. A nagy kérdés, ki hogyan tudja ezeket kezelni, hurcolászni vagy tépkedni.”