Kétféle bizalom létezik. Az első, ami kézenfekvőbb, az amikor valakiben megbízunk. Ez lehet egy vagy több személy, akiket ismerünk, vagy akit hivatali minősége, eddigi karrierje a bizalmunkba avat, például egy orvos, pap, szakács, vagy magándetektív. Ez a fajta bizalom személyes, független a közösségtől, politikai opciótól, értékrendtől, meggyőződéstől.

A bizalom másik formája az amikor valamiben bízunk. Ez lehet egy márkanév, egy termék (pl. egy autó), de lehet egy intézmény (pl. egy bank) is. Ennek a bizalomnak egy sajátos formája az, amikor valamilyen állami berendezkedésben, vagy intézményben bízunk. Ez utóbbi esetében a bizalom nem személyes jellegű, hanem inkább azt jelenti, hogy azonosulunk azokkal az értékekkel, amelyeket az állam, vagy egy politikai hatalom fontosnak tart és kultivál. A társadalmi bizalom egyben tőke és erőforrás is, aminek munkára, együttműködésre sarkalló hatása van.

Ideális esetben az emberek többsége egyaránt bízik horizontálisan az emberekben (trust) és vertikálisan az állam intézményeiben (confidence). Az ilyen társadalom szolidáris, az állam pedig erős és sikeres.

Elméletileg elképzelhető az a helyzet is, amikor az állampolgárok többsége bízik az állam intézményeiben, de nem bízik embertársaiban. Ez történik ott, ahol gyenge vagy épp hiányzik a civil társadalom, az állam megszállja állampolgárai magánéletét és propagandával bombázza őket. Az emberek közötti bizalom csökkenése ugyanakkor aláássa az állami intézményekbe vetett bizalmat (confidence) is, csökkenti az állampolgárok együttműködési készségét.

Sokkal több példát lehetne mondani arra a helyzetre, amikor a többség általában megbízik az emberekben, de nem bízik az államban. Ilyen volt a világ nálunk ’89 előtt, amikor szinte senki sem bízott az államban vagy a Román Kommunista Pártban, de majd mindenki megbízott Fazakas elvtársban, aki belkereskedelmi miniszterként közben tudott járni egy Dacia vagy egy színes televízió kiutalásáért. Az állammal szembeni bizalmatlanság, de az állam funkcionáriusaival szembeni bizalom a melegágya volt a korrupciónak, ami nélkül azokban az években sokan éhen haltunk volna.

Itt abba is hagyom e jegyzet elméleti részét és folytatom a példát. Az 1989-es fordulat után a kétféle bizalom (trust és confidence) ellentétes irányú mozgásba kezdtek. Megnőtt a bizalom a polgári társadalmi berendezkedésben és egyre csökkent az embertársainkban, akikről úgy véltük, hogy más párttal, más ideológiával szimpatizálnak, vagy esetleg át akarnak bennünket verni azért, hogy meggazdagodjanak. Elkezdtük gyűlölni egymást politikai, gazdasági, etnikai, morális vagy egyéb szempontok alapján.

Az állami intézményekbe vetett bizalom is hamar elapadt, miután kiderült, hogy sem a jobboldal, sem a baloldal nem képes gyorsan és érdemben javítani a gazdasági és szociális helyzeten – legalábbis ez volt a többség percepciója. Ekkor a confidence tárgya az Európai Unió és a NATO lett, amelyeknek a kapui igen nehezen nyíltak meg Románia előtt (talán épp ez tette őket különösen vonzóvá). Egy 2008-as felmérés szerint a román állampolgárok 68%-a bízott az Európai Unióban (egy évvel a csatlakozás után), s ez volt akkor a tagországokban mért legmagasabb arány. Ezzel szemben egy tavaly októberi felmérés szerint az EU-ba vetett bizalom 42%-ra esett vissza és a NATO-ban is csak a megkérdezettek 47%-a bízott (viszont az ukrajnai háború kitörése után készült egyik felmérés szerint a romániaiak 70%-a gondolja úgy, hogy háború esetén az Észak-atlanti Szövetség megvédené az országot).

Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy egy decemberben készített közvélemény-kutatás szerint az elnöki hivatal bizalmi indexe 14,6%-a, a parlamenté 14%, a kormányé pedig 13,4%, akkor képet kapunk arról, hogy hányadán is állunk a közbizalommal. Ha pedig az emberek sem egymásban, sem pedig az államban nem bíznak, az – a szociológusok szerint – súlyos válságnak az ismérve és egy radikális változásnak az előszele.