Nyelvünk él

Felfigyeltem egy szóra, amelyik teret hódít a médiában. A Duna Televízióban, Dióssy Klári műsorában a műsorvezető és beszélő partnerei többször is használták a kütyű szót. Én még nem hallottam soha. Vajon mit jelenthet?

Kerestem a szót az értelmező szótárban, de nem találtam meg. Beírtam a keresőbe az interneten, és ott számos cikkben, számos értelemben használják. A kütyű elektromos játékszer – ami még nem is lenne olyan nagy baj. Tartozékát becsempésszük a haver ruhájába, és akkor nyomon követhetjük őt vele. Igazi szekusokká válunk.

Persze van a dolognak jó oldala is. Szélesíti a kapcsolatok lehetőségét az egymástól távol élő személyek között. És infra hőmérő. De lehet a kütyű mágneses golyó is, amely jó játékszernek bizonyult. Gyönyörű formák alakíthatók ki a mágneses golyókkal, és meg is őrzik helyzetüket – nem gurulnak szét. De lehet a kütyű ujjlenyomat olvasó is, pulzust mérő sportóra vagy akár digitális alkoholszonda. A baj az, hogy csupán a tömény alkoholt jelzi – sört és bort alig mutat ki.

És jó étvággyal fogyasztható. Feltalálták és gyártják a lenyelhető kütyűt, amely szabályozza az éhségérzetet. A fogyókúrát szeretnék elősegíteni vele. Ez a kütyű egy kis kapszula, amelyet le lehet nyelni, majd pár perc múlva működésbe lehet hozni telefonos applikációval. „Ekkor a kapszula egy kis hálót enged ki magából, hogy a gyomorban ne haladjon mélyebbre a kelleténél. Hogy pontosan ott rögzüljön, ahol hatnia kell” – olvashatjuk róla az interneten. Az éhségérzetért felelős bolygóidegnél állapodik meg. És „a kapszula ezután minden alkalommal, amikor olyan izommozgást érzékel, ami táplálkozásra utal, elektromos impulzusokat ad le, amivel arra készteti a bolygóideget, hogy olyan jelzéseket továbbítson az agyba, mintha a gyomor már teli lenne.” És 3—4 hétig működik ez a pasztilla a gyomorban, aztán feloldódik és távozik az ürülékkel, mint aki jól végezte dolgát. Rendes kütyűke.

De a gyümölcsösben is lehet használni kütyűt, mert elűzi a gyümölcsfáról a férgeket és a többi kártevőt. Ha kütyűt használnak, akkor nem kell többé permetezni, és vegyszerekkel mérgezővé tenni a gyümölcsöt. Ugyanakkor víztisztítóként is nagyszerű a kütyű. Ivóvizet varázsol még a legpiszkosabb pocsolyából is. Kiszűri belőle az ártalmas baktériumokat, véglényeket. De használhatóvá teszi még a csapvizet is, ami ugyancsak jó dolog. Ausztriában, például, már annyira szeretik a kütyűt, hogy múzeumi tárgyként tisztelik. Mintegy 70 kütyű van kiállítva Bécsben, egy új múzeumban.

Én most már csak a nyelvészek segítségét várom: mondják meg nekünk, hogyan jött létre ez a kütyű szó. Létrejötte számomra azt bizonyítja, hogy nyelvünk él és képes szavakat alkotni. Nemrég találkoztam egy másik új szóval is. Azt olvastam, hogy „alapszabályt buherálnak”. A buherál szónak is, akárcsak a kütyűnek, nyoma sincs a szótárakban. De az átoltottság szó is napjainkban jött létre, vagy legalább is gyakran használttá, a kronavírus elleni küzdelem során. Nyelvünk működik, hála a Fentvalónak.

Continue Reading

Elekes Ferenc születésnapján

Most volt Elekes Ferenc 85-ik születésnapja. A prózaíróé és a költőé. Ezt írta róla Cseke Gábor: „Mindennél távolabb áll Elekestől a nagyotmondás, a szerepjátszás; nem akarja megváltoztatni a világot, amit nem lehet megváltoztatni.” És akkor mit tehet mást? „Be van hintve lóporral” – vagyis csibészkedik, akár prózát ír, akár verset. 

(tovább…) Continue Reading

A háború – maga a pokol

A 2013-ban zajlott szíriai polgárháború eredményeinek láttán jutottam arra a meggyőződésre, hogy a háború – maga a pokol. Megnézhettem két képsorozatot. Az elsőben a gyönyörűen fejlett, szép város – Damaszkusz – háború előtti arcát láthattam: mintha csak valahol Nyugat-Európában lennénk! Aztán a romokban heverő Damaszkusz következett. A sorozat legjellemzőbb képe: egy kislány ráfekszik szülei sírjára és így próbál beszélgetni velük. Szegény gyermek! Ráhajtja fülét a sírra, talán így még hallhatja szülei hangját.

De sorra megjelennek a rommá lőtt házak közötti utcák. Egyiken sem lehet járni. Mert a ledőlt házfalak egy része a járdán és az úttesten hever. Így aztán egy lélek sem megy arrafelé. A városból eltűntek az emberek. Egyikük sem akarta látni, hogy Damaszkusz mivé lett. Érdekes, hogy a templomok – legyenek azok mecsetek vagy ortodox katedrálisok – túlélték a pusztítást! Becsületére váljék a háborúzó polgároknak: az Isten hajlékára nem dobtak bombát, nem lőttek rakétát. Pedig a fényképeken láthatóak a repülő rakéták is: ott fent az égen nagyon szépek. Ott is maradhattak volna…

A rakéták nem olyanok, mint az emberek. Lelkük van? Ki hitte volna. Mert az egyik képen az látható, hogy az utca közepén földre esve vergődik, haldoklik egy sebesült. A fal mellé húzódva pedig ott állnak és gyönyörködnek benne, a sebesült haláltusájában azok, akik őt lelőtték. Hát itt tartunk! Az ember sokszor bármely más lénynél is rosszabb! – és a háború felszínre hozza ezt. Nem kell érte Szíriába mennünk. A második világháború során rommá lőtt és bombázott Drezdáról is láttam egy fényképsorozatot – nem is beszélve arról a nemrég megjelent könyvről, amely az ugyancsak a második világháború idején megbombázott Kolozsvárról közöl megrázó régi fényképeket. Nem hiszem, hogy az, aki ezeket a képeket látta, szívesen háborúzna még…

A háború úgyszólván mindig a békeszerető, dolgos, értéket teremtő embert csúfolja meg. Az alkotások megsemmisítése felér magának a békeszerető, dolgos, értéket teremtő embernek a meggyalázásával. Jegyezzük ezt jól meg! – s akkor talán elkerülhetjük még ezt a bűncselekményt. Bár a hatalmon lévők tisztában vannak vele, de nem érdekli őket. Csak a zsebüket tömik – háborúban és békében, egyaránt.

Egyáltalán számíthatunk-e még valami jóra, hogyha ilyen a világ? Ki tudja? Mindenekelőtt sajátmagunkra kell számítanunk. Mert ha mi jót teszünk, nincs még elveszve minden. Ennek láttán talán mások is csatlakoznak hozzánk – és tudomásul veszik, hogy a jövő záloga csak a jócselekedet lehet.

Continue Reading

Mire jó a vírus?

Segítségével uralkodni lehet a világon. A Föld lakói ki vannak szolgáltatva azoknak, akik a vírus elleni oltást és a védekezés többi eszközét birtokolják – ezt szajkózza a sajtó világszerte. Hat és fél milliárd ember él a Földön. Nehéz uralkodni fölöttük. A vírussal viszont kézben tarthatóak. Globális bűntettnek nevezi ezt 500 német orvos.

A koronavírus 2019-ben született meg Vuhán városában, Kínában. Egy laboratóriumban fejlesztették ki. És az Egyesült Államok mintegy 4 millió dollárt fizetett a laboratóriumnak azért, hogy a koronavírust kifejlesszék. Madarakon és egereken próbálták ki, és csak ezután következtek az emberek. A vírus bevált. Most már kézben tartható vele mindenki. Az oltásnak köszönhetően nyomon követhető minden beoltott, és világszerte mindenhol.

Hát az államoknak nincs egyéb dolguk? – kérdeznénk mi. Nincs a Földön semmi megoldásra váró probléma? Az emberek ellenőrzésére kell fordítani minden erőt? Alig hihető. Inkább arra jó ez az egész vírus-játék, hogy elterelje a figyelmet a valóságos bajokról. Szerintem erről van szó. Földünkön többszáz millióan éheznek – és a vírus nem fogja jóllakatni őket. Gondolom, ez is nyilvánvaló. Vagy talán pontosan azért kell a vírus, hogy ölje meg az éhezőket? – és ne legyen több gond velük? Ezt is érdemes lenne kivizsgálni.

 Vagy talán a pánikkeltés kevesebbe kerül, mint a problémák megoldása? Nehezen hinnénk. A pánikból nem származik semmi hasznos – legalább is azt hisszük. A pánik nem old meg semmit. Akkor pedig mire jó? Talán arra, hogy a pánikkeltők uralkodjanak a világon. Uralmuk pedig tönkre tesz mindent – ez is egyre nyilvánvalóbb. A szükségállapot idején csökken a termelés. De bezárják kapuikat a színházak, a mozik, a könyvtárak és még az iskolák is. Sőt, az egyetemeken is szünetel az oktatás. A sötét civilizálatlanság mocsarába kerül a világ. És nem más, hanem mi magunk idézzük elő ezt. Hát nem szomorú dolog? Nincsen egyéb tennivalónk?

Ugyan már, térjünk észhez! És dolgozzunk inkább, mintsem pánikoljunk. Világszerte számos gyengén fejlett ország van. Főleg Afrikában, de Ázsiában és Latin-Amerikában is. Azokkal kellene inkább foglalkozni! Lehetővé kellene tenni számukra is, hogy szabaduljanak meg a szegénységtől. Hogy az ottan élők emberi értékei ugyanúgy érvényesüljenek, mint a fejlett országokban élőké. Hogy ne kelljen küzdeniük a megélhetésért, a nyomorral, hanem erejüket – és természeti kincseiket! –  végre ne csak a megélhetésre pazarolják, hanem számukra is lehetővé váljék az értékteremtés és az emberi érvényesülés. Én inkább ezzel foglalkoznék, nem pedig a pandémiával, amiből semmi jó sem származik.          Szabaduljunk meg a pandémiáktól! – és minél hamarabb. Térjünk rá végre az igazi tennivalókra! – mert a szükségállapot megbénítja a világot. Maradjunk ebben.

Continue Reading

Erdély – a cselédlány

Bencze Mihály hívta fel a figyelmemet egy román nyelven megjelent cikkre. Szerző és cím nélkül küldte át nekem – nehogy bajba keverje a józanul gondolkodó román embert, aki képes volt leírni azt, hogy „101 éve a legvisszamaradottabb és civilizálatlan régió (Kis-Románia) vezette és vezeti a legcivilizáltabbat és nyugati beállítottságút (Erdélyt)”. És az eredmény: „létrejött az elmaradottság és a primitívizmus országa” – „az elregátiasított Románia”. Ismétlem: egy román úriember írta ezt, nem mi találtuk ki. Mindenesetre a román úriember megcsömörölt a regátivá nemesített országtól.

Cikkében azt is leírja, hogyan tették regátivá Erdélyt. Először is – elszegényítették. Vagyis rátették a kezüket Erdély vagyonára, és megtagadtak Erdélytől minden jelentős beruházást. Külföldieknek sem engedték meg, hogy beruházzanak Erdélyben. Megpróbálták átköltöztetni a Regátba az erdélyi gyárakat. Így a Rimanóczi vasgyárat is Váradról – ahol acélt öntöttek, vasúti felszereléseket gyártottak. És mivel nem sikerült az átköltöztetés, csődbe juttatták az üzemet. Az Erdélytől elkobozott jövedelmekből repülőgépgyárat hoztak létre Bákóban és autógyárat Olténiában. Csupán az volt a baj, hogy senkinek sem lehetett eladni például a Craiován gyártott autókat. Olyan rossz minőségűek voltak, hogy még Angolának – egy afrikai országnak – sem kellettek. Hiányzott a jól végzett munka hagyománya, és ipari ismeretekkel sem büszkélkedtek a craiovai autógyártók. De rosszul álltak a munkaerkölcs tekintetében is. Tehát volt még egy-két apró behozni valója az iparosítóknak a Regátban. És ezt látva, a külföldi beruházók sem tolakodtak a Regátban. Erdély elregátiasítása után pedig már ott sem.

 A regátiak nyugodtan kiabálhatták a jelszót: „Nem adjuk el az országot!” – mert nem is volt rá vevő. Romániát „Bizánc utáni Bizáncnak” képzelték, és nagyon el voltak ragadtatva maguktól. Csakhogy Bizánc hajdan a kelet-európai világ központja volt: anyagi és szellemi kincsek tárháza – ami a regátiasított Romániáról nehezen volt elmondható.

 Erdélyt a regátiasítók cselédlánynak tekintették – csak a könnyűipart és a szolgáltatások végzését engedélyezték neki. Erdély kibírta ezt is. Az erdélyi termékek – legyen az a Guban cipő, az Ursus sör, a Farmec parfüm – rendkívül keresettek. És nem fáj ez a regátiasító nagyokosoknak. Egyáltalán nem, mert nem is akarják észrevenni. Nem beszélve arról, hogy ők zsebelik be az erdélyi áruk által hozott hasznot.

Erről most ennyit. A fontos az, hogy hagyják békésen és nyugodtan dolgozni az erdélyieket. És tanuljanak tőlük, ne pedig éjjel-nappal tanítsák őket. A sok kioktatás gyűlöletet kelt. És nincs rá szüksége senkinek. Maradjunk ebben…

Continue Reading

Farkas Árpád nem hagy itt

Hiába halt meg betegen, hosszas szenvedés után, Farkas Árpád mégis közöttünk van – nem hagy itt bennünket. Ő sem, mint ahogy egyetlen költő sem. Mert a versben továbbra is velünk társalog, gondolatokat ébreszt, megosztja velünk meglátásait. És az általa ébresztett gondolatok valóban figyelmet érdemelnek. Az Üzenet című versében például különleges – hátborzongató! – szerepet szán testrészeinknek. „S felködlő csataterek már az izzadt homlokok” -olvashatjuk. – „Lövészárkokká tágul minden ráncotok; szuronyként peng a hajszál a halánték fölött, melyen a puskapor is lassan és szürkén megkötött.”

Bocsánat, nem Farkas Árpád teszi ilyenné testrészeinket, az embert saját maga degradálja hadászati célponttá, hellyé és eszközzé. Az Eszmélet című versben pedig arról számol be, hogy „minden rajta kívül eső dolog megaláz, kiüt arcomon a zörgő, szamársárga láz”. Mintha csak Farkas Árpádról az utóbbi években készült fényképeket látnánk – betegségben és felismeréseitől szenvedő költő szomorú arcát, fájdalmas tekintetét.

Mert a látvány – világunk pusztulása – nem hagyja nyugodni. „Szigetnyi félszeg dohos világ. Hol a szelek is lábujjhegyen járnak, s féllábbal már sírban állnak a fák” – olvashatjuk a Nagyapám sírjánál című versben. És érdekes módon a szocializmus utolsó időszakában írt Munkadal című versében is ilyesmivel foglalkozik: „Nem tudtam akkor éjjel én, hogy az asszony mivel áld. Belém ölelte mind, de mind a város összes férfiját.” És érdekes módon ezt a Munkadalt közölni tudta akkor is, amikor különben a cenzúra rémeket látott minden sorban – az osztályellenség megnyilvánulását…

Életünk Az utolsó bányaló éltéhez volt hasonló. „Kényszerű, konok egyhelyben-menetelés” volt. És immár kétezer év óta menetelünk így „az idő tárnáiban”. „Álfények és álgazságok” között. Így aztán nem csoda, hogy még a kívánt és várt fény is pusztított, mert nem voltunk felkészülve rá. „S a fény, az örökké beígért, örökkön dugdosott, záporozó földi fény bombáitól gyönyörű testem robban, szétomlik húsom rózsaszín cafatokba… Egyéltek!” Ezután már csak az Özönvíz következhet, amikor „Dühöng az ár, s az ég alól rongy falvak úsznak mennybe fel”. Még jó, hogy oda úsznak, és nem máshová. Mert „A bárka késik valahol, a víz, a víz csak énekel.”

Hát ez lenne a sorsunk? Farkas Árpád nem nyugtat meg. A Napóra című versében például az olvasható: „úszó koporsók a házak”. Nincs miért elbizakodnunk. Inkább figyeljünk oda egymásra – és cselekedjünk, amíg nem késő.

Continue Reading

A Cenk alatt

Huszonvalahány évvel ezelőtt 101 vers jelent meg Brassóról, kötetbe foglalva. A könyvet lapozgatva rájöhettem, hogy a költők gondolatai – kívánságai – egy az egyben érvényesek még ma is. Leopold Maximilian Moltke, a kötetben látható versében, ezt írta 1846-ban:

„Erdélyország türelemföld,

minden hitnek tábora.

Óvd meg hosszú századokon át

fiaidnak szabadságjogát,

s légy a tiszta szó hona.”

Moltke Bem tábornok hadsegédje volt. Verséből pedig az erdélyi szászok himnusza lett. Hát, nem érdekes? Ugyanazt kívánjuk mi is – és ma is! -, amit Leopold Maximilian Moltke kívánt közel kétszáz évvel ezelőtt. Erdély a türelem földje volt, a tiszta szó hona – és annak is kell maradnia! Különben elpusztulunk.

Idősebb Szemlér Ferenc gyönyörű emléket állít Kovács Antal brassói apátnak, aki 1837-ben létrehozta a mai brassói magyar líceum elődjét. E falak tövében „Kőszívünk meglobban – írja a költő -, mert közöttünk, rajtunk a legszebb virágok: a gyermekszívek élnek.” A gyermekszív gyönyörű virág – a jövőnk virága. És Kovács Antal alkotása ma is virágoztatja – újrateremti a brassói magyarságot.

„Honnan jönnek a szavak?” Bartalis János verséből megtudhatjuk: „A búzaföldekről jönnek a szavak, az apácai szőke dombokról, ahol anyám járt egyszer, egy harmatos reggel.” E szavak alkotják Bartalis János örökségét. Ezt kapta az anyjától, a tájtól, Brassó csodálatos világától. És hasznosította.  Bartalis János számára „jönnek a szavak, néha könnyedén, máskor véresen, hogy verssé sorakozzanak”. Az anyaföld csodálatos érték! Bartalis ezt állítja róla: „Nagyobb vagy, mint a szerelem; erősebb, mint a halál”. – Sokat tanulhatunk a brassóiaktól! Szemlér Ferenc például azt tanulta: „Román, magyar, szász, német hangzavar pezseg a füstben… Minden vendég magának beszél … zajban is érthető, pezsgő és szárnyas szavakat” mond – olvashatjuk versében, a Brassói kocsmá-ban. Még csak a másik verséből idéznénk, a Harmichárom-ból. Megtudhatjuk belőle, hogy miközben a 33 éves Hitler beszédet mondott, üvöltözött, „Minden sötét volt, holott sütött a nap.” Vagyis a diktátor szavára még fényes nappal is besötétedik. Érdemes lenne megjegyezni! Mert a zsarnokok szereplése nagyon sokba kerül… És ugyanakkor örömmel állapíthattam meg, hogy ma is haszonnal forgatom a 101 vers Brassóról című kötetet. Ezek a versek ma is jó gondolatokat ébresztenek, hívnak elő. Teszik azt, amit a versnek tennie kell.

Continue Reading

Vége a világnak? Nahát!

Tamás Gáspár Miklós karácsonykor érdekes interjút adott az Azonnali néven ismert számítógépes lapnak. Abban olvastuk ezt. Az interjú címe: A Tőke közérthetőbb, mint az én cikkeim? Ne vicceljünk már! A beszélgetés a „véleményvezér interjú-sorozatban” jelent meg.

Continue Reading

Jól nézünk ki!

Közeledik a világvége! – mondhatnák a nagyokosok. Azok, akik jósolgatásra szakosodtak. Csupán az a baj, hogy nehéz őket megcáfolni. A torontói jegyzőkönyveket lapozgatva Serge Monast brit író és szocialista gondolkodó 15 pontba foglalta a világvégéhez vezető út sajátosságait.

Continue Reading

Ki hitte volna?

Sütő darabját, az Advent a Hargitán-t olvasva feltűnt, hogy bár a szereplők a legtermészetesebben, prózában beszélnek, a darab mégis olyan, mintha költemény lenne. Valóságos csoda!

Continue Reading

Észrevette a magyarokat

Ki hitte volna? Shakespeare észrevette a magyarokat. A Székely Mágus című színdarab és könyv szerzője, Dr. Nagy Attila világít rá erre. A színdarab A vihar magyar darabként megírt változata, amelyben Prosperót Fénylő(tekintetű) Miklósnak hívják.

(tovább…) Continue Reading