A 2013-ban zajlott szíriai polgárháború eredményeinek láttán jutottam arra a meggyőződésre, hogy a háború – maga a pokol. Megnézhettem két képsorozatot. Az elsőben a gyönyörűen fejlett, szép város – Damaszkusz – háború előtti arcát láthattam: mintha csak valahol Nyugat-Európában lennénk! Aztán a romokban heverő Damaszkusz következett. A sorozat legjellemzőbb képe: egy kislány ráfekszik szülei sírjára és így próbál beszélgetni velük. Szegény gyermek! Ráhajtja fülét a sírra, talán így még hallhatja szülei hangját.
De sorra megjelennek a rommá lőtt házak közötti utcák. Egyiken sem lehet járni. Mert a ledőlt házfalak egy része a járdán és az úttesten hever. Így aztán egy lélek sem megy arrafelé. A városból eltűntek az emberek. Egyikük sem akarta látni, hogy Damaszkusz mivé lett. Érdekes, hogy a templomok – legyenek azok mecsetek vagy ortodox katedrálisok – túlélték a pusztítást! Becsületére váljék a háborúzó polgároknak: az Isten hajlékára nem dobtak bombát, nem lőttek rakétát. Pedig a fényképeken láthatóak a repülő rakéták is: ott fent az égen nagyon szépek. Ott is maradhattak volna…
A rakéták nem olyanok, mint az emberek. Lelkük van? Ki hitte volna. Mert az egyik képen az látható, hogy az utca közepén földre esve vergődik, haldoklik egy sebesült. A fal mellé húzódva pedig ott állnak és gyönyörködnek benne, a sebesült haláltusájában azok, akik őt lelőtték. Hát itt tartunk! Az ember sokszor bármely más lénynél is rosszabb! – és a háború felszínre hozza ezt. Nem kell érte Szíriába mennünk. A második világháború során rommá lőtt és bombázott Drezdáról is láttam egy fényképsorozatot – nem is beszélve arról a nemrég megjelent könyvről, amely az ugyancsak a második világháború idején megbombázott Kolozsvárról közöl megrázó régi fényképeket. Nem hiszem, hogy az, aki ezeket a képeket látta, szívesen háborúzna még…
A háború úgyszólván mindig a békeszerető, dolgos, értéket teremtő embert csúfolja meg. Az alkotások megsemmisítése felér magának a békeszerető, dolgos, értéket teremtő embernek a meggyalázásával. Jegyezzük ezt jól meg! – s akkor talán elkerülhetjük még ezt a bűncselekményt. Bár a hatalmon lévők tisztában vannak vele, de nem érdekli őket. Csak a zsebüket tömik – háborúban és békében, egyaránt.
Egyáltalán számíthatunk-e még valami jóra, hogyha ilyen a világ? Ki tudja? Mindenekelőtt sajátmagunkra kell számítanunk. Mert ha mi jót teszünk, nincs még elveszve minden. Ennek láttán talán mások is csatlakoznak hozzánk – és tudomásul veszik, hogy a jövő záloga csak a jócselekedet lehet.