Székedi Ferenc

Rég volt, valamikor a múlt század hetvenes éveiben, amikor valaki megkérdezte tőlem: mivel az újságíró pályát választottad, kire szeretnél hasonlítani? Kis gondolkodás után rávágtam, hogy a kolozsvári Kántor Lajosra.

A Netflixnek, ennek az előfizetéses filmes online csatornának egyre több a nézője Erdélyben is. Fiatalok, középiskolások, sőt nagyobb általános iskolások kedvenc beszédtémái közé tartoznak az ott látott filmek, sorozatok. De a felnőtteknek is, hiszen amikor hazatérnek – ha nem éppen otthon vannak online munkán – szívesen bekapcsolják valamelyik okos készüléküket a telefontól a tévéig és megnéznek egy-egy olyan produkciót, amelyek nem jelentik ugyan a hetedik művészet csúcsát, de a legalsó szinteket sem.

A jónevűség nem annyira a saját eddigi színészi teljesítményéből származik, amely szintén nem lebecsülendő, hanem édesapjának a nevéből. Matt Salinger ugyanis annak a J. D. Salinger írónak a fia, akinek a Zabhegyező címen megjelent regényéért rajongott a múlt század hatvanas éveinek a magyar fiatalsága itthon, Erdélyben is.

Ezt a jegyzetet egészen biztosan nem írom meg, ha nem ugrik a szemembe egy mém – a lehető legegyszerűbben fogalmazva, egy átalakított fotó – a közösségi oldalon. A fotóval  egy már semmiképpen nem fiatal erdélyi magyar újságíró saját, oltásellenes, maszkviselés-ellenes, ki- és bejárási tilalom ellenes szövegét kisérte.

Az atombomba létrehozásáról, a Hiroshimát és Nagaszakit ért, második világháborút lezáró bombázásokról, az emberi és anyagi veszteségekről, a hosszú ideig tartó sugárártalmakról sok-sok dokumentumfilm született az évek-évtizedek folyamán. Az Oppenheimer azonban nem ilyen jellegű alkotás, hanem művészfilm, vagy ahogyan manapság skatulyázzák: dráma.

Időközben a magyarul is egyre jobban megtanuló Jan, akit jómagam Jobbágytelkén ismertem meg, nyugdíjba vonult és a vírusjárvány hullámai között eszébe jutott a kézirat, amelynek szövegét el kezdte begépelni a Mac Book-jába, majd e-mail-en átküldte nekem, azzal a megjegyzéssel, hogy nézzem át, mert úgy gondolja, hogy nagyon érdekes.

Hogy Gyergyóremetén, ebben a hatezres lélekszámú nagyközségben, a napokban leszállt az első, harminc személyes repülőgép, az egyáltalán nem véletlen. Nem Madéfalván, nem a Homoródfürdőhöz közeli Cekenden létesült az első Hargita megyei repülőtér, ahogyan néhány évvel ezelőtt a politikusok ezt oly lelkesen emlegették, hanem éppen itt és ennek meg vannak a maga jóval általánosabb előzményei.

A napokban a román miniszterelnök arról beszélt, hogy a Hidroelectrica részvényeinek a bevezetése a bukaresti értéktőzsdére megintcsak történelmi tett. Lehet, hogy gazdaságtörténeti, lehet, hogy vállalkozástörténeti, lehet, hogy energiatörténeti –hümmögtem magamban és elgondoltam, hogy mi, a közemberek, a legjobb esetben mit  is tudunk a Hidroelectricáról.

Amikor a romániai egészégügyi ellátási rendszer az ott dolgozók bármiféle áldozatos munkája ellenére recseg-ropog a koronavírus új hullámának a csapásai alatt, ugyancsak értékelendő, hogy a szegedi és a debreceni kórházak ötven súlyos beteget vesznek át, elsősorban a határszélről.

Ilyenkor ősszel, betakarításkor, a közösségi oldalakon jól megfigyelhető, hogy kisebb-nagyobb csoportokban egyre többen hirdetik eladásra, cserére saját mezőgazdasági termékeiket, még akkor is, ha árak nem nagyon kisérik ezeket a jelentkezéseket, hiszen a pénzügyőrök is ráfigyeltek az adóelkerülési lehetőségekre.

Hogyha mondjuk valaki a múlt század hatvanas éveinek a slágereit hallgatja újra, akkor régi zenét hallgat. Hogyha viszont egybeírva kezeljük a szót, akkor a régizene műfajt jelent: a reneszánsz utáni korszakváltó évekből és a  korabarokkból származó zenét, amelyet korabeli hangszereken játszanak.

Periféria. Adott szempontok alapján leggyakrabban a külvárosokra szokták használni ezt a fogalmat. De tágabb összefüggésekben a társadalom perifériáján tengődnek azok a  hátrányos helyzetű emberek is, akik különböző okokból nem tudnak beilleszkedni az általánosan elfogadott életviteli szabályokba.