Sarány István

Minap hívott fel telefonon egyik kedves ismerősöm, az immár nyugdíjas, de rendkívül tevékeny társadalomkutató Oláh Sándor, hogy figyelmembe ajánljon egy könyvet: az Örökség és kötelék című kötet Szabó Gyula írónak állít emléket, és a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot éppen az író születésének 90. évfordulóján.

Olvasom az országos hírügynökség magyar hírfolyamában, hogy egy medve a múlt hét végén kétszer is meglátogatta Csíkszeredában a Márton Áron Kollégiumot. A napi taposómalomban a hírt fordító kolléga figyelmét elkerülte az az apróság, hogy a kollégium szó elsődleges jelentése a magyar nyelvben ’Diákotthon egyetemi, főiskolai hallgatók vagy középiskolai tanulók számára’, másodlagos jelentése pedig ’Rendszerint alsó-, közép- és felsőfokú tagozatot magában egyesítő és az újabb korban némely helyen tanítóképzővel kiegészített református bentlakásos tanintézet’.

Sok mindent nem értek, ami napjaink közéletében történik mioritikus hazánkban. Avagy nagyon is értem miről van szó, de nehéz elhinnem, még nehezebb elfogadnom. Minap Zsibón jártam. Azelőtt nem sokkal olvastam a sajtóhírt, hogy többszöri és többrendbeli pereskedés után sem kapta vissza az örökös a kastélyhoz tartozó parkot.

Elsőszülött gyermekem, a lányom a művészeti iskolába járt. Az intézmény létezett, volt annak igazgatósága, tanári kara, s természetesen diákjai… csak éppen saját épülete nem volt.

Gyakran elérhetetlennek bizonyulnak a karnyújtásnyira lévő dolgok. Több, mint húsz évig jártunk át évente legalább kétszer-háromszor Harinán, s mindannyiszor megcsodáltuk a lassan, de biztosan – és végérvényesen – arculatot váltó falu fölött magasodó, kéttornyú evangélikus templomot. S megannyiszor el is mondtuk, hogy egyszer meg kellene állnunk, s megnézzük azt az építészeti gyönyörűséget.

Minap roppant érdekes beszélgetésen vettem részt művészeti intézmények, közművelődési szakemberek és a művelődési élet finanszírozásában felelősséggel bíró szakpolitikusok társaságában. A figyelmemet egy kettős kérdés ragadta meg különösképpen: mi a célja, a szerepe a kultúrának, illetve milyen jellegű kulturális tevékenységet szabad és kell finanszírozni közpénzből?

A koronavírus-járvány tükröt tartott – és tart mindmáig – társadalmunknak. S a tükörben látott kép nem feltétlenül kedvező ránk, a társadalom tagjaira nézve. De mit láthatunk ebben a tükörben?

Szeretünk mindent számszerűsíteni. Szeretünk mindent mérni, összehasonlítani. Mostanában, tanévzárás után, záróvizsgák teltén, érettségi és középiskolai felvételi múltán az iskolákat hasonlítgatjuk össze. S máris megszületnek a különböző szempontok szerint összeállított rangsorok, megbélyegző megfogalmazású anyagok.

Évekkel ezelőtt több alkalommal is megfogalmaztam jegyzeteimben, hogy nem tartom helyénvalónak a parádés ballagási ünnepségek és lakodalomnak is beillő, olykor anyagi lehetőségeinket meghaladó ajándékozással egybekötött ballagási ebédek megszervezését – ahhoz, hogy pár hét múlva az ünnepelt, a búcsúztatott, a megajándékozott, a „Nagybetűs Élet…” tartalmú példabeszédekkel traktált fiatal elbukjon az érettségi vizsgán. Vagy stílusosabban szólva: elhasaljon annak a bizonyos Nagybetűs Életnek az első nagyobb megmérettetésén, próbatételén.