Minap baráti társaságunkban szó esett arról, hogy mi adja meg egy-egy élelmiszer vagy ital helyi avagy nemzeti jellegét. Sorra vettük, hogy mi az, amit a magyarok vagy a románok magukénak vallanak, s nemcsak vallanak, hanem jogszabályi védelmet is eszközölnek ki rá. S bár idén csak a neten utazhattunk, korábban valamennyien jártunk pár környező vagy távolabbi országban és összevethettük tapasztalatainkat.
Sorra vettünk pár, nemzeti büszkeségtől övezett élelmiszert: a miccset a románok maguknak vindikálják, de hasonló a török köfte, a szerb csevapcsicsa, a bolgár kebabcsicsa. Mi török kávét iszunk, a szerbek domacka kafának nevezik. A töltött káposzta – vagy töltött szőlőlevél, martilapú stb. – románul sarmale, törököl szárma, a moldvai csángók galuskaként ismerik, de jelen van az arab étkezési kultúrában és a skandinávban egyaránt – s a két földrajzi hely között mindenhol. Így vagyunk az italokkal is: például a török rakiját iszik, a bolgár masztikát, a görög uzót, az olasz anesonet és gallianót, a francia pedig abszintot vagy pastist. Holott majdnem ugyanarról van szó. A pálinkát, mint olyat magunkénak valljuk mi, magyarok, de magukénak tudják a románok és a szlovákok is. A sort pedig lehetne folytatni ételek és italok garmadájával.
Aztán arra jutottunk, hogy az ételek helyi jellegét elsősorban a helyben megtalálható alapanyagok határozzák meg, másodsorban pedig az a kulturális közeg, amelyben ezeknek az ételeknek a készítői élnek. Ehhez társul az is, hogy ki kitől tanult főzni. Ez a tanulási folyamat többnyire úgy zajlik, hogy az anya megtanítja a lányát főzni. Ehhez társulnak a két nagymamától tanult ízek, praktikák, s később bejön a képbe az anyós, ugyanis a férfiak nemcsak feleségük főztjét szeretik – bár azt elsősorban – hanem az édesanyjuk konyhaművészetét is, s egy család étrendjében valamennyi hatás tükröződik. De a hajdanán szolgálni járt leányok az urak ízlését, fogásait is megtanulták, így a környékre nem jellemző ételek is megjelentek a családi menüben. De hatott egymásra a vegyes lakosságú vidékek változatos étel- és italkultúrája is, ezért szeretik ma Gyergyóban például a hurutot vagy az ángadzsábur-levest. Örmények már nincsenek jóformán, de az örmény konyhaművészet még él a családi hagyományban. Ugyanígy egy tót dédmama bevihette a családi receptkönyvbe a sztrapacskát vagy a knédlit…
Végül abban maradunk, hogy sok étel esetében nem lehet eldönteni, hogy melyik nemzetnek kizárólagos sajátja. Azon viszont lehet vitatkozni, hogy ki készít el jobban egy-egy adott ételféleséget. Holott ennek megítélése is nagyon szubjektív, ugyanis általában mindenkinek elsősorban az édesanyja, illetve a felesége főztje ízlik. Azaz kinek-kinek a sajátja. S akkor itt jöhet be a helyi jelleg: van, amit egy adott, esetenként jól körülírható földrajzi környezetben egyféleképpen készítenek, tálalnak és fogyasztanak, másutt pedig egészen más jelleget, más hangsúlyokat kap ugyanaz az étel. Tehát a helyi jelleg fontos.
Erre éreztek rá tíz esztendővel ezelőtt a Székely termék védjegy kezdeményezői, s azok a termelők is, akik felismerték a védjegy igénylésének, használatának hasznát. Mint minden védjegyet, ezt is szigorú feltételrendszer teljesítésével lehet elnyerni, megtartani. Birtoklása azonban bizalmat ébreszt a vásárlóban: segít behatárolni földrajzi szempontból és pontosan jelzi azt is, hogy melyik kultúrtájból származik a termék, illetve némi biztosítékot jelent a termék minőségére vonatkozóan is. Tegnap a védjegy létének tíz éves évfordulóját ünnepelték: eddig 156 termelő rendelkezik használatának jogával, a piros-fekete rózsát több ezer termék csomagolásán tüntethetik fel, s mint elhangzott, több százra rúg e védjeggyel ellátott termékeket előállító vállalkozások által foglalkoztatott alkalmazottak száma is.
Azzal tettünk pontot baráti eszmecserénk végére, hogy vannak helyi jellegzetességgel bíró élelmiszerek, italok, meg különböző más termékek, még akkor is, ha mások kissé másként állítják elő – lényegében ugyanazt. A hangsúly esetünkben a kissé másként-on van…