Garzó Ferenc

„Megváltoztattuk a zenénket, cseréld le a lemezt!”. Ezt a mondatot 27 esztendővel ezelőtt mondta Gianfranco Fini az olaszországi Fiuggi város polgármesterének, aki az egykori Mussolini-rendszer egyik indulójával akarta köszönteni a fasiszta múlt örökségét magának valló párt főtitkárát.

Egyes oroszországi történészek felidéznek egy legendaszerű történetet, miszerint Sztálin, aki rossz viszonyban volt fiával, egyszer így korholta őt: „Netán Sztálinnak képzeled magad? Te nem vagy Sztálin. És én sem vagyok Sztálin” – dörgött az akkori teljhatalmú nagyúr, s közben a falon lévő nagy rajzra mutatott, melyen az ő nagy méretű rajzolt képe volt látható. „Látod, ő Sztálin!” – mondta.

Az egykori mitológiai borbély nem tudta magában tartani a tikot, miszerint magas rangú kliensének, Midász királynak szamárfülei nőttek. Annyira szorította bensőjét a közlési vágy, hogy kénytelen volt egy gödörbe kiáltani: „Mídásznak számárfülei vannak!” Vesztére tette: a nádas ugyanis világgá susogta ezt az infót, a borbély pedig életével lakolt az indiszkrécióért.

„Ezt széles zsebemből kihúzni jó, nincs ennél öröm nagyobb. Olvassátok, irigyeljelek: én a Szovjetunió polgára vagyok”. Ezeket a sorokat Vlagyimir Majakovszkij egykori szovjet költő írta 1929-ben „Versek a szovjet útlevélről” címmel.

A minap véletlenül klikkeltem a youtube egyik videójára, amelyen egy vénséges vén ember beszél a pódiumon ülve közönségéhez. Spanyol beszédét viszonylag jól lehetett érteni, bár felső műfogsora olykor mintha le akart volna esni. És amit ez az öregember mondott, annak volt értelme, legalábbis a hallgatóság értette jól, de a kamera inkább elfogódott, reverenciális tiszteletet tükröző fiatal arcokra tévedt.

Vannak időszakok, amikor valahogy minden romlik. A háztartási gépünk, az asztalon hagyott margarinunk, az elhanyagolt fogunk vagy az emberi kapcsolataink. És persze a pénzünk. Az előbbiek romlásáról mi magunk tehetünk, az utóbbinak a romlása viszont nem közvetlenül rajtunk mint egyéneken múlik. Ez utóbbinak neve is van: infláció.

A történelmi párhuzamok mindig sántítanak, mégis, néha meglepően találóak. Mihail Gorbacsovnak, az egykori Szovjetunió utolsó elnökének a halálhíre Flavius Romulus Augustust, az ugyancsak rég letűnt Nyugatrómai Birodalom utolsó császárát juttatta eszembe, de nem az igazit, a történelmit, hanem annak groteszkké formált irodalmi alakját, Dürenmatt drámájának „nagy Romulusát”.