Pápának lenni nehéz feladat, ezt maga Joseph Ratzinger, a múlt héten elhunyt XVI. Benedek maga is megtapasztalta. Mint ahogy ezekkel a nehézségékkel kénytelen szembesülni a mai katolikus egyházfő, Ferenc is. Helyzetüket különösképpen bonyolulttá tette az a szokatlan helyzet, hogy, úgymond, társbérletben kellett együtt élniük. Mert bár volt példa arra, hogy a távoli középkorban két pápa is még életében önként lemondott trónjáról, mai, modernnek nevezett világunkban nem feltétlenül tett jót az intézménynek ez a fajta együttlakás a Vatikán falain belül.
Mert ugyan az argentin származású Bergolio gyakorolta Ferencként Szent Péter utódának tevőleges szerepét, az emeritus, vagyis nyugalmazott pápát, XVI. Benedeket – mivel még életben volt – felhasználthatták bizonyos körök arra, hogy szembeállítsák egymással őket. A világi politika közegében ugyanis sokan úgy vélték, hogy Benedek testesítette meg az egyház eredeti tanításait, a hit rendíthetetlen őrzőjeként ellenpólusa volt a mai egyházfőnek, akinek ez utóbbiak szerint „veszélyes”, „liberális” megnyilatkozásai voltak a vallásosság természetéről, a hit szerepéről a mindennapi életünkben.
Ha visszatekintek életem csaknem hetven évére, az egyházi korszerűsítés több állomásának voltam távoli tanúja még gyerekként és újságíróként egyaránt. A hit konzervatív védelmezőjeként ismert Ratzinger maga is részt vett a hatvanas évek első felében a II. Vatikáni Zsinat előkészítésében. Ezt a több mint kétezer püspök részvételével tartott tanácskozást XXIII. János hívta össze, hogy ablakot nyisson az egyházon kívüli világra, friss levegőt engedjen be. Megújították a liturgiát, ezért fordították le a miseszöveget helyi nyelvekre, a más hitbeli hagyományokkal szemben a tisztelet és a párbeszéd elvét erősítették meg. Mindez hozzáférhetőbbé tette az egyházat a modern világ számára.
A katolikus egyház kétségtelenül modernizálódott akkor, II. János Pál idején ez már a természetes állapota volt ennek az intézménynek. Wojtyla pápa mindenesetre Ratzingerre bízta akkor a hit védelmét, ő volt évtizedekig a Hittani Kongregáció prefektusa, a kommunista rendszerekben akkor amolyan kérlelhetetlen vallási „agitproposnak” nevezték.
Egyébként szerény, puritán ember volt. A Két pápa című filmben (melyben Anthony Hopkins testesítette meg alakját) úgy mutatják be őt, mint aki a II. János Pál halála utáni konklávén mindenféle fondorlattal próbálta elnyerni a pápai trónt. Én egészen másképp hallottam, Ratzinger állítólag már a konklávé kezdete előtt összecsomagolt, hiszen biztos volt, hogy az ő karrierje véget ért, hazautazik majd németországi lakhelyére.
Ha egy kicsit eltávolodunk a konkrét történeti eseményektől, kétségtelen, hogy egyetlen állami vagy politikai intézmény sem testesül meg olyan szervesen vezetőjében, mint a Vatikán. A pápa akarata, szíve, mondhatjuk, azonos a Szentszék akaratával, szívével, legalábbis ez látszik kívülről. Ugyanakkor a bennfentes – főleg olaszországi – laikus sajtó tudni vélte mindig, hogy a pápai akaratnak sokszor az intézményen belüli érdekcsoportok, klikkek akaratával is meg kell küzdenie. Annak idején az a vélemény uralkodott, hogy a szegénysorból származó XXIII. János halála után VI. Pál megválasztásával a Római Kúria, vagyis az egyház központi hivatali apparátusa szerezte vissza a vezetést. Ez utóbbi halála után Luciani bíboros, I. János Pál néven mindössze 33 napig birtokolta a pápai trónt, utána meghalt, mégpedig – a későbbi híresztelések szerint – összeesküvés áldozata lett, mert állítólag kényes belső vatikáni ügyekhez akart hozzányúlni. II. János Pál, az első lengyel pápa viszont mintha éppen az ellene elkövetett merénylet és számos más nemzetközi esemény miatt szinte mitikus személyi tekintélyre tett szert, amely mintha felülírta volna a Bronzkapu mögötti egyéb machinációkat.
Minderről persze nincsenek megbízható ismereteink, s tudjuk, minél zártabb egy intézmény, a külvilág annál többet vél fantáziálni a belső viszonyokról. Az viszont jellemző lehet, amit a már említett filmben Anthony Hopkins Benedek pápa szerepében mond: „A római Kúria olyan, mint egy gépezet. Ha beledugja a kezét, felaprítja fasírtnak. Ők mindig megvédik magukat. Pápának lenni néha olyan érzés, mintha megennék reggelire.”
Kétségtelenül sokan gondolnak úgy az egyházra, mintha az egy puszta hivatali apparátus lenne, nem pedig az azonos hitelveket követők, a keresztény hívek szervezett közössége. Ez azt is jelentheti, hogy egy igazi pápa háttértámogatását nem a vatikáni irodák mélyéből, hanem a mindennapok élő közegéből kapja. Remélhetőleg.