„Humorban nem ismerek tréfát” – ez az idézet Karinthy Frigyestől származik. Kicsit forgatnunk kell agyunkban ezt a mondatot, hogy végigfuttassuk életünk különböző állomásain, és emlékezzünk arra – különösen, ha már megettük kenyerünk javát -, hogy az ellentmondásokkal teli, szomorú vagy éppen tragikus helyzetekből humorral lehetett csak kikecmeregni. A humor nem feltétlenül arra való, hogy felvidítson, inkább csak arra, hogy vigaszt nyújtson, és a szánalmas állapotok lehetetlenséget karikatúrává formálja.
A politikai viccek különösen alkalmasak erre. A történelem során világi és egyházi hatalmak egyaránt féltek a nép körében terjedő, az adott rendszert célba vevő viccelődésektől, gúnyiratoktól, csúfondáros énekektől. Az inkvizíció idején például Spanyolországban halállal lakolt, aki nem vette véresen komolyan a tilalmat, a sztálini diktatúrában még az is rajtavesztett, aki nem is csinált semmit, nemhogy viccet mesélt volna. De gondoljunk azokra az iszlám szélsőségesekre, akik 2015-ben azért intéztek terrortámadást a Charlie Hebdo című szatírikus lap szerkesztősége ellen és gyilkoltak meg több embert, mert ez a lap gúnyos karikatúrában ábrázolta Mohamed prófétát. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ugyanezt a lapot 1970-ben – amikor még más néven jelent meg – maguk a francia hatóságok tiltották be Charles de Gaulle francia elnök halálának kigúnyolása miatt.
Kormánypárti viccek soha nem szellemesek igazán, azok az uralkodó elittel nem szimpatizáló társadalmi közegben hatnak igazán. Hatalmon lévő politikusok olykor maguk hoznak általuk halálkomolynak tartott döntéseket, amelyekről a társadalom kritikusabb tagjai azt tartják, hogy még viccnek is rosszak. A hatalomhű hívek azonban ugyanabban a döntésben semmi vicceset nem látnak, csakis országló bölcsességét.
Kétségtelen azonban, hogy minél tekintélyuralmibb, diktatórikusabb egy rendszer, annál termékenyebb táptalajt biztosít a politikai viccek számára. A Hruscsov kopaszságát kifigurázó viccek persze nem igazán rendítették meg a szovjet hatalmat, de Brezsnyev hetvenes évekbeli szellemi és testi leépülését kicsúfolók sem igazán.
Ceausescu korszakának viccei között rengeteg volt a trágárra sikeredett, ez nyilván annak tulajdonítható, hogy születésük pillanatában még kilátás sem volt arra, hogy az a rendszer egyszer megszűnhet. De itt van előttem Zsigmond Győző politikai viccgyűjteménye, melyben például az abortusztilalom idején arra a kérdésre, mi a legbiztosabb román óvszer, az volt a felelet, hogy a biszekuritáté. Elena Ceausescu első doktori címe pedig egy másik vicc szerint Dr. hormonis pauza volt. Az akkori általános szociális állapotokat idézi az a vicc, miszerint Románia a legjobban villamosított állam, hiszen nagy a feszültség, kicsi az ellenállás, s mindenki a voltról beszél.
Érdekes humorú viccek láttak napvilágot a Kádár-korszakban, pikantériájukat az adta, hogy a szocialita táboron belüli legvidámabb barakknak nevezett Magyarországon, a viszonylag lazább pórázon tartott társadalomban mesélték. Ma is híres az, amelyik felteszi a kérdés, hogy mi az abszolút szabadság. A válasz: szabad országban szabad emberek azt teszik, amit szabad. A pártirodákban koccintgató kádereken élcelődött az a vicc, mely szerint a konyak a munkásosztály itala, melyet választott képviselői útján fogyaszt.
Nyugati polgári demokratikus rendszerekben is születtek azért politikai viccek. Olaszországban például valamikor a hetvenes években rendkívül népszerűtlen volt Amintore Fanfani többszörös kereszténydemokrata miniszterelnök, annyira, hogy az Amintore keresztnév hallatán is utálkoztak az emberek. Egy akkori vicc szerint egy férfi elmegy a közjegyzőhöz, hogy szeretné megváltoztatni nevét. Hogy hívják Önt? – kérdi a hivatalnok. Kakás Amintore – válaszol az ügyfél. Ez valóban kínos név. Mire szeretné változtatni? – így a közjegyző. Kakás Marióra – volt a felelet.
De vannak olyan pillanatok, amikor a tragédia oly nagy, mindent betöltő, hatalmas súllyal ránk nehezedő, hogy egyáltalán nem lehet rajta viccelődni. Hírszerkesztők nagyon helyesen soha nem engedik, hogy repülőgép-balesetek, háborús pusztítások, robbantásos merényletek áldozataival kapcsolatosan akár csak tréfás szójátékok kíséretében számoljon be az újságíró. És gondoljunk a szomszédunkban most dúló háborúra, a halottakra, a borzalmakra. Ismerjük a mondást, miszerint „fegyverek közt hallgatnak a múzsák”. Ezúttal mondhatjuk úgy is: „Fegyverek közt ismeretlenek a tréfák”. Kétségtelen azonban, hogy a történelem ezúttal is megviccel bennünket. Csak nehogy rosszul süljön el a poén.