Vélemény

Véleményem szerint a sajtó nem aknázta ki eléggé a választási kampány tragikus és a népszavazás komikus – mondjam tudálékosan – szubsztanciáját.

Az idei európai parlamenti választások főleg amiatt fontosabbak minden eddiginél, mert soha ilyen nagy nem volt a tanácstalanság a tennivalókat és az unió jövőjét illetően. Valahogy az történik, amit Mark Twain úgy fejezett ki, hogy „miután végképp szem elől tévesztettük a célt, megkettőztük erőfeszítéseinket”.

A klímaválság politikai viták kereszttüzébe került, ezzel valószínűleg minden esély elszállt arra nézve, hogy megússzuk. Pozitív visszacsatolásos folyamatok kaotikussá, azaz alighanem visszafordíthatatlanná teszik a földi klímaváltozást. Az önző érdek, a felelőtlenség eljátssza az utolsó lehetőséget is. A vita globalizálódik, de nem a probléma megoldásáról szól, hanem arról, hogy létezik-e a probléma.

A Bukaresti Nemzeti Színház felújította egyik rég nem játszott előadását – a No Man’s Land-et. A román nemzeti színház előadásának angol címe van – érdemes erre felfigyelni. Akárcsak arra is, hogy egy boszniai szerző – Danisz Danovics – művéből készült előadást újít fel a román színház, az előadás rendezője pedig bolgár, aki immár harmadszor rendez a bukaresti nemzetiben. És a felújítás alkalmából láthattuk is őt az előadás végén, a tapsrendben. Úgy látszik, szeret itt lenni…

Árvay Zsoltnak köszönhetően Kányádi-interjúkat hallgathattam, közöttük a Brassai Magyar Adásban elhangzott beszélgetést. Az alig egy éve elhunyt nagy költőnk, Kányádi Sándor Trianon előnyeiről mesélt az interjút készítő hölgynek. Kirázott a hideg. Hát lehetnek előnyei is annak a katasztrófális békediktátumnak? Mint kiderült: igenis, lehetnek – ha képesek vagyunk tanulni a bajból.

Idén kétszer is az urnák elé hívják az ország választópolgárait. E hónap 26-án kettő az egyben alapon vonulhatunk a szavazófülkébe: egyrészt az Európai Parlament tagjait választjuk meg, másrészt pedig az államfő által kiírt népszavazáson kell két, a hazai igazságszolgáltatási törvényekkel kapcsolatos kérdésre válaszolni. A másik szavazás pedig az év végén esedékes államfőválasztás.

Vigyázó szemeink jó ideje Berlinre vetjük. Onnan várjuk azokat a változásokat, melyek a jelenlegi válságból Európát és országainkat kivezetik.

Ez a várakozás azonban mind illuzórikusabbá válik. Bizonyos német, francia, holland, svéd politikusok Lengyelországot, Magyarországot, újabban meg Romániát is a vélemény- és sajtószabadság jogállamai értékeinek megsértésével vádolják, és mindhárom államot (bár a vádak megalapozatlansága nem teljesen azonos) a 7. cikkely szerinti eljárás megindításával, a szavazati jog megvonásával és az Uniós támogatások drasztikus megkurtításával, illetve megvonásával fenyegetik.

István lévén a becses nevem, többször írtam már Szent István napján első királyunk ünnepéről kultuszáról, arról, hogy mennyire – illetve mennyire nem – gyökerezett meg a köztudatban ez a kultusz, illetve arról, hogy mikor ünneplik a Székelyföldön István napját. Így, fennáll a lehetősége annak, hogy ismétlem magam, de hát vállalom ennek az ódiumát.

Nem is olyan régen, amikor még médiát oktattam a Sapientia Egyetemen, a téli vizsgaidőszakban jelentkezett egy másodéves kislány, és megkért, halaszthassa el szombati vizsgáját. Miért?  – kérdeztem. Minden különösebb megilletődés nélkül azt válaszolta, hogy az angol fővárosban lakó finn házaspár, akinél a nyáron bébiszitterkedett, megkérte, a hét végén repüljön át Londonba, vigyázzon a gyermekekre, mert ők két napra át kell ugorjanak Spanyolországba.

Bár hetek óta mondják, mégis nehezen tudom megemészteni, hogy Caracalon egy tálból eszik a rendőr és a bűnöző, igazi bajtárs a rend fenntartója és a leányrabló. És nemcsak Caracalon észlelhető ez, hanem országszerte. Egy Temes megyei rendőr, például, egy kiskorúakkal kereskedő bűnbanda tagjaként „gyakorolta hivatását”. Párhuzamos munkahelyén az volt a feladata, hogy leányokat cserkésszen be. A börtönben viszont megrühösödött, ami miatt úgy felháborodott, hogy vallomást tett, sőt még be is perelte egykori főnökeit, akik ugyancsak jó pénzért maguk is együttműködnek a leánykereskedőkkel.

Kedves hallgatóim, egyre többet gondolok a bukaresti A Hét című lapra, ahol az újságírói pályám indult, amelytől a legtöbbet kaptam nem csak szakmailag, de közösségileg, erkölcsileg és lelkiekben is.

Jövőre lesz A Hét megalapításának ötvenedik évfordulója, és ahogy méltatlanul kevéssé van jelen a köztudatban a lap neve, teljesítménye és hatása, úgy – előre látom – nem sikerül rendesen megünnepelni az évfordulóját sem. Van okom nosztalgiázni azért is, mert mától, szó szerint a mai nappal kezdődően, mondhatni hivatalosan, a személyazonosságim szerint sem vagyok már bukaresti lakos. Ebből az alkalomból talán megengedhető számomra némi énközpontúság.

Az országot járva, azt tapasztalhatjuk – főként az erdélyi nagyvárosok környékén – hogy egyre-másra emelkednek ki a földből az újabb és újabb ipari létesítmények. Gyorsan és látványosan építkeznek, korszerű anyagokat és technológiákat használva. Az építkezés jelzi, hogy él és működik a gazdaság, gyarapodnak a vállalkozások, és a munkavállalóknak számos lehetőségük kínálkozik arra, hogy megkeressék a mindennapit. A statisztikákat böngészve az is kiderül, hogy a kereset tekintetében is jól állnak ezeknek a városoknak a lakói.