A román nyilvánosságban meglehetősen gyakran fordul elő az a nézet, miszerint a romániai magyarság nem tekinthető kisebbségnek. Legutóbb az Úz-völgyi konfliktus kapcsán egy ügyész írta le hivatalos dokumentumban, hogy a magyarok nem alkotnak kisebbségi közösséget. Ez a státus csupán a szexuális kisebbségeknek, a fogyatékkal élőknek, s még legfeljebb a nőknek járhat ki. Nyugaton hagyományosan közéjük számítják a zsidókat és a romákat is. Bár az előbbieket (márimint a zsidókat) a muszlim bevándorlók iránti tapintatból mind kevésbé. Ismét lehet sértegetni őket is. Jobbára büntetlenül…
Teljesen nyilvánvaló, hogy amikor a német lapok Magyarországot és Lengyelországot egyebek mellett kisebbségellenességgel is megvádolják, akkor csakis a szexuális kisebbségekre utalhatnak. Hiszen Magyarországon például az antiszemitizmus és a cigányellenesség, ha elő is fordul néha, inkább az ellenzék semmint a kormányzat, passzív támogatását élvezheti.
Nyelvi-kulturális kisebbségek nincsenek (legfeljebb etnikumok), a zsidókat és a romákat korábban sem volt szokás nyelvi-kulturális kisebbségeknek tekinteni. Korántsem meglepő tehát, hogy az Európai Parlament az a nemzetközi intézmény, mely a nyelvi-kulturális kisebbségeket gyakorlatilag nem létezőknek tekinti. Akárcsak a román ügyész…
Mi, romániai magyarok román állampolgárok vagyunk. Az is nyilvánvaló, hogy Románia a román állampolgároké. Azaz a mienk is. Ahogyan Franciaország is a francia, Németország a német állampolgároké. A társadalomtudomány azonban nem hajlandó észrevenni, hogy ennek a tautológiának a hangoztatása súlyosan önleleplező. Amennyiben a jelzett szót szokássá vált elhagyni. Persze csak gondolatban, mert Nyugaton efféléről nem ildomos fennhangon értekezni. S így aztán a kimondatlan mondat szinte észrevétlenül átalakul: „Románia a románoké, Franciaország a franciáké, Németország a németeké”, etc. Pedig ennek a „tételnek” csak akkor lehetne (némi) értelme, ha az ország területén nem-román, nem-francia, nem-német állampolgárok is tömegesen élnének, s paradox módon jogot formálnának az adott országok kizárólagos birtoklására. Ilyenekről azonban ott sem tudunk…
Tudunk viszont olyan románokról, akik úgy vélik, hogy Románia javai kizárólag a román kulturális közösség tagjait illentnék meg, a nem-románok, azaz – Ceaușescuval szólva – a magyarok, németek és a más nemzetiségűek idegenek a honban, s ekként a valódi románok (azaz a „tényleges” állampolgárok) elől szívják el a levegőt, akiket tehát meg kell fosztani a lehetőségtől, hogy ezt továbbra is büntetlenül tehessék, úgymond. Ezt az értelmezést az alkotmány első cikkelye is alátámasztja, mely szerint Románia egységes nemzeti állam.
Persze az első cikkely is értelmezhető úgy, hogy a „nemzeti” megfogalmazás a román állampolgárokra és nem a román kulturális közösség tagjaira vonatkozik. Azaz – körmönfont módon – maga az Alkotmány teremt lehetőséget arra a csiki-csuki játékra, melyet a román állami intézmények tiszteletnek örvendő vezetői is játszanak, s melyben hivatalosan az állampolgári nemzetről van ugyan szó, de mi, romániai állampolgárok mindannyian pontosan tudjuk, hogy mit kell értenünk rajta. A többség és a kisebbség tagjainak sem lehet a legkisebb kétségük sem az iránt, hogy mire megy ki a játék. Feltehetően még annak a román liberális frakcióvezetőnek sem, aki az Európai Parlamentben a magyar Alkotmány antidemokratikus, diszkriminatív elemei ellen szövegez indítványokat. A kérdés csak az, hogy ha Ukrajnáról, Romániáról vagy Szlovákiáról van szó, a demokratikus érzület miért fárad el oly látványosan? Az ukrán, a román és a szlovák Alkotmány kitételeit már senkinek nem jut eszébe kifogásolni. Az önérzetesen emlegetett diszkrimináció-mentesség jegyében nyilván.
Ha minálunk az audiovizuális médiumok ellenőrzésével megbízott legfelsőbb állami szerv elnöke is játssza, mert játszhatja ezt a kettős játékot, s az Unió – kérdésben illetékes – intézményei nem foglalnak állást, az a kényes helyzet alakulhat ki, hogy a magyar állampolgárok úgy érzékelhetik: amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. Erre a helyzetre pedig két féleképpen lehet reagálni. A hátrányosan megkülönböztetett közösség meghúzza magát és zokszó nélkül engedelmeskedik a hatalmi önkénynek, ahogyan azt a szovjet tankok árnyékában tette, vagy a nemzeti szuverenitásra, az államok közti egyenlőségre és egyéb európai értékekre hivatkozva fellázad ellene.
Az olvasó azonban, a fentiek alapján még csak tévedésből sem vélheti úgy, hogy a hivatalossá emelt politikai szemforgatásban a kisebbségellenes magyar, román vagy szlovák nacionalizmus az igazi vétkes. Az állampolgári és a kulturális nemzet fogalmaival folytatott kettős játékot magának az Európai Uniónak a szabályrendszere teszi lehetővé, sőt generálja. Az a szabályrendszer, mely nem tesz világos különbséget az állampolgári és a kulturális nemzet fogalmai közt, s pusztán az állampolgári nemzet fogalmát ismeri el politikailag korrekt kategóriának, annak ellenére is, hogy a nyugati politikatudomány a két fogalmat és a köztük fennálló viszonyt is régen tisztázta már. A nyugati politika azonban (mely legalábbis eben a kérdésben maga is nemzetállami – a politikatudomány legújabb eredményeinek szőnyeg alá söprésével a kisebbségi kulturális nemzeteket továbbra is gátlástalanul kiszolgáltatja a – suba alatt – állami rangra emelt többségi kulturális nemzetek önkényének. A diszkrimináció-ellenességre, a kisebbségi jogok védelmére, a demokratikus értékekre hivatkozva.
A dologban a legtragikusabb az, hogy a szemforgatás ideológiai alapjainak szentesítésével azokat a nacionalizmusokat hozza helyzetbe, melyek az Unió alapértékeinek érvényesíthetőségét fenyegetik.
Következésként a jogállamisági elv kapcsán született minapi kompromisszum tiszavirág életűnek ígérkezik. Kompromisszum ide vagy oda az emberi jogok – emberi jogok nevében zajló – lábbal tiprásának balliberális kísérletei zavartalanul folytatódhatnak tovább.
Katalóniától, Ukrajnáig…