Vélemény

Fekete Győr András kolozsvári választási toborzója valóban nemzetárulás. De nem azért, amit tett, hogy ugyanis a magyar jelölt helyett egy román jelölt mellett kampányolt, hanem – és főként azért – mert ez későbbi visszakozásaiból világosan ki is derült, fogalma sem volt arról, hogy mit tesz. Az európai liberálisok szekciójából beszélt vissza a romániai magyar valóságba, melynek elnöke ez idő szerint a magyar elfogultságairól jól ismert (a szélsőségesen nacionalista Vatra românească eltökélt híve gyanánt debütáló) Dacian Cioloș…

Kedves hallgatóim, nem mondhatom azt, hogy részt vettem a most huszonöt éves Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár valamennyi kiadásán, de azt igen, hogy legalább tizenötön ott voltam és most is ott, pontosabban itt vagyok, hiszen a Nemzeti Színház egyik félre eső termében fogalmazom meg mai jegyzetemet, amelyet nem a könyveknek, hanem annak a folyóiratnak szánok, amelyet igen nagy példányszámban, ingyen osztogatnak a belépőknek.

1996 végén Romániában csoda történt: kormányra került az RMDSZ, a magyarok érdekképviseleti szervezete. Román kormánynak először voltak magyar tagjai: először Birtalan Ákos és Tokay György, utánuk Bárányi Ferenc, Hajdu Gábor és Eckstein-Kovács Péter.
Minden azzal kezdődött, hogy az 1996-os önkormányzati választásokon Victor Ciorbea lett Bukarest főpolgármestere, majd részben ennek, részben a Corneliu Coposu parasztpári pátriárka halála keltette érzelemkitörésnek köszönhetően egy civil értelmiségi, Emil Constantinescu nyerte meg – első jobboldaliként a világháború után – az elnökválasztást. Eleven emlék a lelkes tömeggel sodródni azon a november 17-én a Rosetti tér és a sokat megélt Egyetem tér között, reménykedve, hogy a romániai magyarság sorsa is jobbra fordul.

Érdekes könyvet kaptam: az Otthonom Szatmár megye sorozat 52. kötetét. Dolgoznak ezek a szatmáriak! Kicsit hosszú a könyv címe: Tanulmány és visszaemlékezés a romániai kommunista börtönviszonyokra – alig értem a végére. A tanulmányt Tempfli Imre írta, a visszaemlékezést pedig Pakocs Károly, aki „háromszáz napot töltött a föld alatt” – vagyis a kommunista börtönökben. Nem irigyeljük érte.

Rég nem lehetett ennyi indulatot tapasztalni a közösségi médiában az államfőválasztás kapcsán, főként ami az RMDSZ és jelöltje, Kelemen Hunor szövetségi elnök választási részvételét illeti. A nethuszárok, az inkognitóban, álnév alatt beírogató megmondóemberek mindent kifogásoltak, s annak az ellenkezőjét is. A legtöbb vitát azonban a voksolás napján a magyar többségű, vagy számottevő magyar közösséggel rendelkező megyék választási részvételi aránya generálta, az „ugyemegmondtam” kommentelők igazolódni vélték teóriájukat, miszerint fölösleges volt a részvétel; vagy nem jó a jelölt; gyenge a mozgósítás; vagy hogy nem a mi választásunk ez.

A minap egy levél landolt az outlookomon. Egykori iskolatársam küldte. Mellékelem. „A kisebbik fiam asszisztált egy vizsgán a másodéves földrajzszakos diákoknál. (Mellesleg Románia legjobb egyetemén). Az egyik diáknak nem ment a tétel, ezért tanára egy jóindulatú kisegítő kérdést kínált fel: Melyik az a kontinens, mely nagyon hideg és a déli féltekén található? Rövid gondolkodás után a jövő földrajztanára rávágta: Himalája!

A képzőművészet már régóta lemondott arról, hogy egész egyszerűen csak utánozza a valóságot, a művészek a rendelkezésükre álló vizuális eszközökkel új üzeneteket fogalmaznak meg, amelyek korántsem öncélúak, hanem eljutnak az arra érzékeny befogadókhoz. Van aki színekből, formákból, vonalakból, üresen hagyott felületekből alkot és így keresi meg az új összefüggéseket, van aki a teret, az arányokat és az anyagokat fürkészi, akad aki a természetbe vagy az emberi környezetbe akar beavatkozni, hol erre, hol meg amarra irányítva a figyelmet.

Tudom, hogy milyen jeles nap a mai, sokunknak „az” jut eszébe november hetedikéről. A közvetlen aktualitásban itt van Erdogan török elnök mai budapesti látogatása , ami várhatóan élénk visszhangot vált ki, a magyar fővárosban különben megtartották az első karácsonyi közgyűlést, sőt a főpolgármester kormányülés meghívottja is volt, ezekről is érdekes lenne beszélni.

Tania Popa egymagában betölti a színpadot – elfoglalja a Bukaresti Nemzeti Színház deszkáit. Ez a hölgy egy időzített bomba, aki szemünk láttára robban. Elsöpör mindent, de nem akárhogy, hanem szelíden, érzékenyen és lelki melegséggel. Hát nem különös? Andreas Petrescu állítja róla. Ő, aki ezt, a Statiszta című darabot személyesen Tania Popának írta, kolléganőjének, akit nagyon jól ismer, és aki kigombolta a darabot, mint egy ruhát, majd magára öltötte, és eggyé vált vele. A bemutató láttán tanúsíthatom: valóban ez történt. Tania Popa – miként Andreas Petrescu állítja – valóban „életet robbantott a színpadra”.

Hol a nővéremék korosztályára mondták, hogy áldozati nemzedék, hol a miénkre. S utánunk még sok más nemzedékre. Mindig került valami rendkívüli dolog, ami áldozativá – vagy ha azzá nem is, de legalább kísérletivé – tett egy nemzedéket. A kilencvenes évek elején, amikor divatba jött a Magyarországon való munkakeresés, a székelyföldi fiatalok tömegével kerekedtek fel, hogy a szebb jövő reményében az anyaországban próbáljanak szerencsét. Akkora volt a mozgás, hogy a vendégmunkások utaztatására szakosodott vállalkozások, fuvarozó cégek alakultak Székelyföld-szerte, ezek egy része még ma is működik.

A szómágia évadját éljük. Hemzsegnek az olyan tetszetős, de senki által nem definiált fogalmak, melyek egyetlen funkciója kiiktatni a gondolkodást, valamiféle rettenetet generálni, s ezzel kirekeszteni az értelmes diskurzusból mindenkit, aki a szóbanforgó fogalmak mögött meghúzódó szándékokat akárcsak megpróbálná tisztázni is.

Október 27-én lett volna 79 éves az egyik legnagyobb magyar operaénekes, Gregor József. Mielőtt méltatásába fognék, engedjék meg, hogy egy személyes élménnyel vezessem be mondanivalómat. Szüleimmel néztem a tévét valamikor a múlt század hetvenes éveinek elején. Valamilyen esztrádműsort adtak. Egyszer csak a műsorvezető – ha jól emlékszem, Antal Imre – felkonferálta, hogy most pedig következik egy énekes, Gregor József.