Egy rendkívül érzékeny és rendkívül szókimondó nő történetét láthattuk, aki sohasem elégedett meg a félmunkával. Ha verset olvasott, úgy olvasta fel azt, hogy a hölgy édesapja belé halt. Ha szeretkezett a hölgy, akkor gyermeke lett. Csak hát nem tudta eltartani. Mert a statiszták tíz lejt ha kaptak egy-egy fellépésért. Így aztán el kellett adnia a gyermekét olyanoknak, akik jól tarthatták őt. A gyermekért kapott pénzt pedig betette a bankba, hogy fia, ha felnő, ne legyen olyan szegény, mint ő. És becsületére váljék, a hölgy csak ritkán nyúlt ahhoz a pénzhez, alig vett el belőle valamennyit…

         Statiszta volt, de művésznek képzelte magát. Amikor belépett a próbaterembe, jó hangosan köszönt. A nagy művészek közül viszont senki sem viszonozta. Számba sem vették a statisztát… Éjjel, a próbáról hazafelé menet a sárba ejtette a lakáskulcsát, és nem találta meg. Be kellett törnie a saját otthonába. Ebből aztán baj lett. Mert a betörést kísérő zaj hallatán, a hölgy lakótársai rendőröket hívtak. Azok igazoltatták a hölgyet, aztán vele együtt verték szét az ajtót… Mindenki betörővé válhat adott esetben. Mindenki szerepet cserél. Bizonyítja ezt a könny és mosoly – mely együtt fejez ki örömet és bánatot, mikor mire van szükség.

         Lehet, hogy mindez közhely, de Tania Popa úgy adja elő, hogy felfedezésként hat. Az általa megelevenített Statiszta meztelenre vetkőztetett lélek – egy semmibe vett nő lázadó lelke. És azért mutogatja magát, hogy az emberek – akik túlságosan is el vannak foglalva önmagukkal, és nem látják a közelükben, mellettük lévő embertársukat – észrevegyék végre őt. És adjanak neki személyiségéhez illő és tehetségének megfelelő szerepet… Ha igaz az, hogy „színház az egész világ”, akkor tegyék lehetővé a hölgy számára, hogy játssza el magát.

         Tania Popa hófehér ruhában jelenik meg előttünk, és a kellékek is mind – kivéve a külvilág jelképét, egy ócska fekete, ijesztően csengő telefont, – mind-mind hófehérek. Vagyis tiszta, őszinte – és olykor meglehetősen naiv – vallomás itt minden. Figyelmeztetés, hogy lám: ilyen is van még a világon. És jó, hogy van! Nem kellene elveszítenünk.

         Az őszinte jelenlét és a színészkedés ellentétét jelzi az is, hogy amikor Tania Popa a kimondottan neki írt szöveget mondja, jelenléte érdekes és leköti a figyelmet. Amikor viszont egy monológot akar előadni az Antigonéból, akkor csapnivalóan unalmas. Jó, hogy nem osztották ki rá ezt a szerepet. Az Antigoné egy másik világ, amelyik aligha tér már vissza… S ha visszatér, nem lehet úgy kezelni, mint a mát. Többet kell látnunk benne.