A populizmusnak sincs racionálisan végiggondolt definíciója. A fogalom a populus terminuson alapul. Márpedig a populus népet jelent. A nép pedig a demokrácia alapja. A demokrácia terminus első tagja, a démosz maga is népet jelent. Ha azt az eljárást, melynek során a politikusok a nép ítélőképességére apellálnak pejoratív hangsúllyal és alapos indoklás nélkül „populizmusnak” bélyegezzük, félő, hogy burkoltan magát a demokráciát utasítjuk el.

Az persze tény, hogy a démosz és a populus szinonimák ugyan, de valóban van köztük különbség is. Ez a különbség bizonyos mértékig a görög és a latin demokrácia különbsége. Bár korántsem teljesen. A két fogalom ellentéte ugyanis a törzsi-szakrális és az állampolgári társadalomszervezet ellentéteként még Szophoklész Antigonéjának is alapja. Erősen leegyszerűsítve: Antigoné a vérségi elvre, Kreón az állampolgárságra épülő társadalom képviselője. A démosz az újkori definíció szerint pusztán állampolgári keretek közt válhat a főhatalom birtokosává. Úgynevezett szuverénné. A démosz és a jogállam fogalmai tehát szervesen összefüggenek. A populus viszont eredendően az autoriter hatalom, a fokozatosan világhódítóvá torzuló latin császárság népét jelöli. A démosz akkor válik populussszá, amikor a társadalom öntudatos, racionálisan gondolkodó egyéneit a valós vagy látszólagos félelmek által megbénított, önálló gondolkodásra képtelen, s ezért valamely vezér „gondolatainak” híveivé (voltaképpen tárgyaivá) tett egyedek váltják fel. A diktátorokat – legalábbis kezdetben – mindig a nép (egészen pontosan annak többsége) választja meg. A jelenséget a fasizmus kapcsán Bibó István A német politikai hisztéria okai és eredete című művében példaszerűen írja le.

A démoszt mindenkor a manipuláció torzítja populusszá, s ez a manipuláció nem csak Hitler vagy Sztálin hatalomra jutásának alapja, de maga is korábbi manipulációk (adott esetben az önmaga ellentétévé torzított liberalizmus) ellenében szerveződik. A manipulátorok persze mindig igazságokra is alapoznak. Egyetemessé, s ezzel félelmetessé torzított részigazságokra. A manipuláció a szómágiában válik teljessé. Amikor bizonyos szavak jelentését – a kiközösítés kockázata nélkül – lehetetlenné válik megkérdőjelezni. Gyakorta már csak azért is, mert – a szó eredeti értelmében szofisztikált – fogalmak (melyek gyökerei  valóban a filozófiai fogalmak csűrés-csavarásáról elhíresült szofistáknál lelhetők fel) nem  csak „szentek és sérthetetlenek”, de a józan ész számára hozzáférhetetlenek is. Aki végig akarja gondolni őket, elkerülhetetlenül hülyének érzi magát, ezért – ha nem akar megszégyenülni – gondolkodás nélkül el kell fogadnia őket. Ezzel azonban a demokrácia maga függeszttetik fel.  Azaz az eszméknek és társadalmi csoportoknak – a társadalmi valóság változásaihoz igazodó – szabad versengése válik lehetetlenné. A szómágia a manipuláció, azaz a szándékos megtévesztés legtisztább változata, mely az állampolgári közösséget – tetszetős, de tisztázatlan fogalmak által egybegyúrt – embertömeggé, egyfajta nyájjá fokozza le. Ennek legújabb példái Angela Merkel Willkommenskulturja, de Orbán Viktor „párhuzamos társadalmakra” vonatkozó – szintén tetszetős, de nem kevésbé tisztázatlan fogalma is. Az utóbbi esetben a zavart világosan jelzi, hogy az úgynevezett őshonos kisebbségek – ha fenn akarnak maradni – csak és csakis párhuzamos társadalmakként szervezhetik meg önmagukat. A „párhuzamosság” ugyanis az autonóm struktúrákra alapozott együttélés szinonimája. A párhuzamosok, akárcsak a nemeuklideszi geometriában, az egészséges társadalmakban is metszik egymást, hogy egy nagyobb egészben fonódjanak össze. Ez az egész azonban az identitások diverzifikációját is feltételezné. A mai európai nemzetállamok sajnos a kettős vagy többes identitások tényleges elfogadására képtelenek. Hiányzik belőlük a kölcsönösségnek az az igénye, mely a társadalom csoportjaiban a közvetlenül mellettük élők nyelvének és kultúrájának spontán elsajátítását megalapozhatná. Főként a többség oldaláról…

A kettős vagy többes identitások kialakulásához a szóban forgó közösségek valódi egyenlőségére volna szükség. A mai nemzetközi egyezmények, s az ezekkel összhangba állított nemzetállami törvények által garantált állampolgári (azaz individuális) jogok sajnos még az imponáló életszínvonalat nyújtó nyugati államokban sem elégségesek. Ha ugyanis az állam az enyéim nyelvét és szokásait három, vagy több generáció után is idegennek tekinti – ahogyan az Németországban, Franciaországban vagy az Egyesült Királyságban is történik, az enyéim sem lehetnek egyenlők az övéikkel (azaz a többséginek nyilvánított állampolgárok csoportjaival).  Amíg a „mi” kategóriájába csak mi „idegenek” vagyunk kénytelenek beleérteni magunkat, s a többség bennünk csak „őknek” tekintett kívülállókat láthat, a nyugati módra elgondolt integráció puszta utópia marad. Csak olyan asszimilációként lehetséges, mely egykori mélységében ma még egy demokratikus állam keretei közt is lehetetlen. Főként az erős identitású és öntudatú muszlim közösségekre vonatkoztatva.

A nyugat-európai sajtó által már szinte agresszíven erőltetett emberi jogi diskurzus akkor lehetne teljes és mindenki számára elfogadható, ha a közösségi jogokat is képes lenne nem csak önmagába építeni, de a társadalmi gyakorlatban érvényesíteni is.

Addig, amíg ez nem következik be, az emberjogi diskurzus is puszta manipulációként, azaz a szó tulajdonképpeni értelmében vett populizmusként érvényesülhet.

Magyarán: épp azt alapozhatja meg, amit tagadni szeretne.