Az Antarktiszra gondolt, nyilván.
Vajon csak a diák a hibás?
Nyugdíjas fizikatanár vagyok, jó ideje. „Házalok, házalgatok” bedobozolt „fizikumommal”. (Egész sereg szisztematikusan összeválogatott kísérleti berendezéssel.) Ajándéknak szánom olyanok számára, akik hasznát vehetik. Keresek egy iskolát, ahol a diákjaimmal végzett több évtizedes közös munka tovább élhetne. Végre mintha találtam volna is egyet. A felelős kolléga tanfelügyelőségre pályázik, valamely társadalomtudományból másodéves doktorandusz. Az ajánlója szerint »nagyon ügyes, mindenütt forgolódik«. Elmentem megnézni a termet, teljesen üres, csak krétaporos padokat találtam benne, van egy falból kilógó konnektor is. Elvittem neki a stroboszkópos albumomat és a Fizikumról írott könyvemet (majd’ 400 oldal), csak mintapéldánya van, az egykori iskolámban működtetett Fizikum megszüntetése miatt nem fejezhettem be. Egyfajta használati utasításnak indult…
Unottan kinyitotta, bele sem olvasott. »Van más fizikalaborotok?« – kérdeztem. »Nincs. – hangzott a válasz – Ez lenne, ha elhozod.« Még beszélgettünk 10-15 percet. Mennie kellett órára. Hívott, menjek én is. Ódzkodtam, nem volt kedvem. »Mit tanítasz?« (Egy XII. osztályról volt szó.) »Ah, semmit, nem érdekli őket, felírom a táblára, és azzal kész is!« Felajánlottam, hogy mesélek a diákoknak valamit. A relativitáselméletre gondoltam. Letöltöttük a GIREP konferencia honlapjáról a stroboszkópos képeim demóját, szereztek egy laptopot, rá is másolták, volt kivetítő, elkezdtem (volna)…
Hátul a diákok egy része a padot körbe ülve kártyázgatott. Kértem, hagyják abba. Meghökkentek, de folytatták. Elvégre egy kártyapartinak tétje van… Végül sikerült abbahagyattatnom velük. És láss csodát: figyeltek, kérdeztek. Beugrattam őket a pálya viszonylagosságáról készült képeimmel. Érdekelte őket, a végén meg is tapsoltak, és kérdések közben szerelték le a technikát.
Vajon az abbahagyhatatlan a kártyapartikból rajzolódik ki a Himalája?
Ebben a különben rangos líceumban nem látom a jövőjét a Fizikum tovabbélésének. Valahogyan meg kell mondanom a tanárnőnek. Persze – gerinctelenül – majd kitalálok valamilyen udvarias formulát. Fel kellett volna háborodnom a kártyázás mögött megbújó okokon? Nem tettem meg. Én magam is újratermeltem a Himaláját! ”
Eddig a szöveg. Szerzője Erdély egyik legnevesebb líceumának egykori fizikatanára, aki ma is fizika versenyeket szervez, Münchenbe viszi diákjait, hogy a német tanulók is láthassák, milyen színvonalon zajlik (zajlott) a romániai (magyar) fizikaoktatás. Diákjaival évtizedeken át (amin egy teljes pedagógiai életpályát kell érteni) létrehozott egy szofisztikáltabbnál szofisztikáltabb készülékekből álló fizikai laboratóriumot. A készülékeket a diákjaival együtt ötölték ki és szerelték össze. Mintegy a tananyag részeként. És most a hagyaték folytatásra vár. Egészen pontosan várna.
De érdekelni – a jelek szerint – senkit sem érdekel. A fizika a mai hipermodern kor számára érdektelen tantárgy. „Mindenki unja.”, úgymond. Szokratész még úgy vélte, hogy a gondolkodás a természet jelenségeire való rácsodálkozásban gyökerezik. Ma már semmin nem tudunk csodálkozni. Minden magától értetődik. A lényeg, hogy működjék. Hogy miért, miként, mi okból? Ki érdekel?
Úgy tűnik, ahhoz, hogy minden széthulljon, ma már nincs is szükség ellenséges hatalmakra, xenofóbiára, rosszindulatra.
Elégségesek vagyunk mi magunk is. Elvégre kártyázni mégiscsak szórakoztatóbb. A kultúra egykor azzal szórakoztatott, hogy megnyitotta a természet és a társadalom megértéséhez vezető utakat. Es közben a megismerés semmihez nem hasonlítható élményben részesítette azokat, akik vállalkoztak a feladatra. Manapság egymást szórakoztatjuk. Kártyával, alkohollal, szexszel…
Jobb híján.