Szövegkovács

Könnyű négykerekű, lófogatú személyszállító jármű, de kerekes szállítóeszközként is utalnak rá. A kocsiról van szó, amely az etimológiai szótár szerint „a magyar kocsi szekér önállósult első eleme. A Komárom megyei Kocs községben készült rugózott függesztésű, könnyű és kényelmes lófogatú járművek a 16. századtól Európa-szerte kedveltek és keresettek voltak; ennek köszönhetően a kocsi származékait a legtöbb európai nyelvben megleljük”. Ez tökéletes példa az úgynevezett tapadásra.

„Azt, hogy ki mennyit ér önmagának és másoknak, szerintem nem az elvégzett munkái, az eredményei határozzák meg” – idézem a mai, rendhagyó részben a magyar könnyűzene kiemelkedő személyiségét, Presser Gábort, aki egy nap múlva tölti be a 74. életévét. A jól ismert Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas magyar előadóművész, érdemes művész, zeneszerző, zongorista és énekes számtalan előadónak írt dalokat, pályafutása elején főként az Omega számára, majd a „saját” együttesének, a Lokomotiv GT-nek is.

A különféle írásaimban többször is hangoztattam, hogy igyekezzünk a lehető legjobb szövegeket kiadni a kezünkből, azt viszont talán sohasem boncolgattam, mit értek pontosan ezalatt.

Ma a ki igekötő lesz a főszereplő. A leggyakoribb, ősi igekötőnk ideális a kifelé irányulás szemléltetésére, és itt a kiszól, kilép, kitesz szavakat hoznám fel példaként. Emellett a befejezettségre is utalhatunk vele egyebek között a kihirdet, kinyomtat szavakkal, sőt ellentétet, egyéb jelentésmódosítást is jelölhet. Utóbbi kategóriára jó példa a kicsomóz, a kitakar, a kinevez, illetve a kifog valakin.

Két nappal ezelőtt madarakat és fákat ábrázoló képek köszöntek vissza néhány ismerősöm közösségi oldaláról. Egyiküknél egy idézet is megjelent, amely így szól: „Évente egy nap szenteltessék a madarak és fák védelmében.” Ez a mondat az 1835. június 26-án született Herman Ottótól származik, aki természettudós, néprajzkutató, polihisztor és politikus volt egy személyben, legalábbis az Akadémiai Kiadó – napjainkban is folytatódó – kismonográfia-sorozata szerint, amely A múlt magyar tudósai címmel jelenik meg 1970 óta.

„Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az őshistóriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van: körülöttünk és a mai napon” – idézem Jókai Mórt, aki száztizennyolc éve, 1904. május 5-én, Budapesten hunyt el.

„Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. […] Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás” – idéztem Márai Sándort.

„Minden könyvtárnak két lényeges alkotórésze van, egy anyagi: a könyvek… s egy szellemi: a könyvtárnok” – idéztem az irodalomtörténész, kritikus és egyetemi tanár Toldy Ferencet, aki 1805 és 1875 között élt. Most azonban nem róla lesz szó, hanem az általa emlegetett könyvtárnokról, vagyis a könyvtárosról, aki ma nagyobb figyelmet kap az átlagosnál. Áprilisi 14-én van ugyanis a könyvtárosok világnapja, amelyet két nagy szervezet, az Amerikai Könyvtárak Szövetsége, illetve a Könyvtári Egyesületek és Intézmények Nemzetközi Szövetsége kezdeményezett elsősorban azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a könyvtárak és a könyvtárosok nyújtotta értékekre.