Bíró Béla

Időről-időre végigfut rajtunk a rémület: mi lesz, ha mégis? Mi lesz, ha a magunkra erőltetett közömbösség előbb-utóbb kifárad és kénytelenek leszünk szembesülni a TÉNYLEG felfoghatatlannal: a világ-, sőt az atomháború rémével?

Az utóbbi évtizedekben Kína mind nagyobb mértékben terjeszti ki befolyását a harmadik világ országaira. Ez a törekvés Amerikában és szövetségeiben is veszélyérzetet kelt és arra készteti őket, hogy maguk is erőteljesebben latba vessék lehetőségeiket befolyásolási zónái megtartásáért, illetve a korábban elhanyagoltak megszerzéséért.

A nyugati sajtó az utóbbi időben mind gyakrabban foglalkozik Kína nukleáris kapacitásainak szinte rohamos bővülésével. Az atomerőművek teljesítménye a közeljövőben kétszeresére növekszik, pedig Kína hatalmas energiaigényének több mint egy ötödét máris az atomerőművek szolgáltatják.

A nyugat-antarktiszi Thwaites-gleccser rohamosan olvad. A ráirányuló nemzetközi figyelem magyarázata abban rejlik, hogy a hatalmas gleccser sorsa a klímaváltozás fordulópontjának számít.

Kertészkedem.
S közben Arany János egy csodálatos verse jut az eszembe. Ő is éppen kertészkedett, hallgatta a madarakat, szemlélte „a tiszta kék magasát”, ahonnan daruszó tévelygett alá. De egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a szomszédban is szól egy magányos gerle, s lám ott egy „ifjú nő, szemfödél alatt. (…) Kevés ember jő látogatni/ az is csak elmegy hidegen: /Látszik, hogy a halott szegény volt/ szegény, s amellett idegen.”

Újabban genderelméletektől hangos a sajtó, a közvélemény, sőt időről időre a közterek is. Nem férhet hozzá kétség, hogy fontos dologról van szó, hiszen – természeti adottságaitól korántsem függetlenül – mindenkinek joga van eldönteni, hogy férfi-e vagy nő, vagy ott szédeleg a két véglet közti állítólag 70 alternatívát kínáló homályos útvesztőben.