A nyugati sajtó az utóbbi időben mind gyakrabban foglalkozik Kína nukleáris kapacitásainak szinte rohamos bővülésével. Az atomerőművek teljesítménye a közeljövőben kétszeresére növekszik, pedig Kína hatalmas energiaigényének több mint egy ötödét máris az atomerőművek szolgáltatják.
Ami azonban a Nyugatot valóban nyugtalanítja: Kína atomhaderejét is fergeteges tempóban növeli. A hadrendbe állított robbanófejek tekintetében a Középső Birodalom ma is a harmadik helyen áll a világban, csak Oroszország és az Amerikai Egyesült államok előzi meg. Az előbbi kettő fejenként több ezer nukleáris robbanófejjel rendelkezik. Kína alig titkolt célja, hogy legalább az amerikaiak szintjét megközelítse vagy elérje.
Szatelitfelvételek tucatjai bizonyítják, hogy nem áll messze a céltól. De mert az Amerikai Egyesült Államok Kína közvetlen közelében is rendelkezik katonai támaszpontokkal, Kína meg meglehetősen messze fekszik Észak-Amerikától, a kínai stratégák úgy vélik, hogy a világűrből is meg kell közelíteniük virtuális ellenfelüket.
Az amerikaiaktól való félelem nem megalapozatlan, hiszen az amerikaiak nem csupán Kínát de Oroszországot is igyekszenek mind inkább sakkban tartani. Közismert, hogy Ukrajna esetében is stratégiai célok húzódnak meg a háttérben. Ukrajnából ugyanis egy atomrakétával még azelőtt elérhetik Moszkvát, vagy az orosz nukleáris kilövőállásokat mielőtt az oroszok ellencsapásaikat elindítanák. Az oroszok ezért tiltakoznak Ukrajna NATO-csatlakozása ellen. Amerika azonban idevonatkozó szándékait máig nem adta fel.
De ami még aggasztóbb, hogy az eltökélten fegyverkező Kína és a világ legnagyobb katonai hatalmának számító Amerikai Egyesült Államok közt mind élesebbek az ellentétek. Biden elnök hatalomra jutása óta szinte már meg is szakadtak a két állam közti diplomáciai kapcsolatok. Egyelőre még csak a kereskedelmi háború dúl, de a háttérben növekszenek a politikai feszültségek is.
Igaz, Wendy Sherman amerikai külügyminiszterhelyettes a napokban találkozott kínai partnerével Hszi Fenggel. A találkozóra azonban nem Pekingben, hanem a közeli Tianjinben került sor. A hírek szerint meglehetősen fagyos hangnemben. „Az Amerikai Egyesült Államok Kínát valamiféle képzeletbeli ellenségként kezeli” – panaszolta fel Feng – „A nyugati sajtó igekszik országunkat demonizálni.” S a továbbiakban: „Mi hangsúlyosan felhívjuk az Egyesült Államok figyelmét, hogy ez rendkívül torz megközelítés, felszólítjuk Amerikát, hogy ezt a rendkívül veszedelmes politikát változtassa meg.”
Ettől teszik függővé a külügyminiszterek rég óta tervezett találkozóját is.
Wang Yi, korábbi külügyminiszter és a Taivanhoz Fűződő Kapcsolatok Hivatalának vezetője még határozottabban fogalmazott: „Egyetlen állam sem helyezheti önmagát mások fölébe. Kína soha nem fog egy olyan államot elfogadni, mely magáról, mint egyfajta kioktatásra jogosult nemzetközi szereplőről vélekedik. Ha Amerika még mindig nem volt képes megtanulni, hogy más államokat egyenrangúakként kezeljen, Kína – a nemzetközi közösség más államaival összefogva – kénytelen magára vállalni a felelősséget, hogy Amerikát a helyes útra kényszerítse.” Az új kínai hangnem alátámasztásaként a kínai hatóságok Amerika-ellenes gazdasági szankciók bevezetését helyezték kilátásba.
Ez a válasz azokra a szankciókra, melyeket Amerika korábban a tibeti helyzet, Hongkong autonómiájának felszámolása, az ujgur népességi elleni atrocitások, valamint Kína Tajvannal kapcsolatos tervei miatt bevezetett.
A növekvő feszültségek sajnos sok mindenre jók lehetnek, éppen csak Kína egységes és oszthatatlan nemzetállammá való átalakításának folyamatát nem fékezhetik meg. A kínaiak ugyanis a múlt- és jelenbéli jogsértések európai és amerikai példáinak felemlegetésével, a nem kevésbé határozott asszimilációs törekvésekkel, a nyelvi-kulturális kisebbségek jogainak megsértésével, más államok belügyeibe való beavatkozások vádjaival válaszolhatnak.
Ebben a vitában pedig – amíg nem az érvek és a tényleges politikai-morális értékek a meghatározók – semmi esélye sincs valamely – a szembenálló felek mindegyike számára elfogadható – konszenzusnak.
Főleg az újból beindult fegyverkezési hajsza körülményei közt. Ez a hajsza ugyanis ugyanazt eredményezheti, amit az Afganisztánt egykor lerohanó Szovjetunió esetében eredményezett, csakhogy éppen fordított előjellel. Félő, hogy ezúttal Amerika nem lesz képes a – gazdaság egyre romló teljesítőképességéhez mérten amúgy is túlméretezett – hadi komplexum terheinek elviselésére. Ami Amerikán belül – az amúgy is pattanásig feszült helyzetet – robbanásveszélyessé teheti.
Az azonban, ami a legszomorúbb az egészben az az, hogy miközben a klímaválság az emberiség létfeltételeit gyorsuló tempóban erodálja, fertőző betegségek tartanak sakkban bennünket, gazdasági válságok fenyegetnek és ismét ész nélkül fegyverkezünk, a Nyugat politikai elitjét mégsem ezek az alapvető gondok foglalkozhatják, hanem a homoszexuálisok jogai, a feketék (sajnos nem mindenben alaptalan) bosszúszomja, a nemzetállamok felszámolásának, s egyfajta világállam létrehozásának utópiája.
Miközben rövidesen a fejünk fölött röpködhetnek majd a virtuális atomtöltetek…