Vélemény

Egy hét telt el Cseke Gábor halála után, de az elmúlt napokban pályatársai, olvasói, tisztelői, barátai és kulturális intézményvezetők részéről oly sok méltatás hangzott el, hogy kimondottan zavarban vagyok, mi is lehetne az, amit még nem írtak le pályájáról, életéről és hadd fogalmazzak így: mindenekelőtt erdélyi magyar értelmiségi hívatásáról.

Csaknem ötven éves szakmai múltamban a napi híradásoknak két fő fajtája létezett: az egyik, amelyik nevelni, a másik pedig amelyik tájékoztatni akart. Az egyik a szocializmusra, a másik pedig a rendszerváltás utáni időszakra volt a jellemző.

Csak az tudja, milyen izgalmakkal jár az érettségi vizsga, akinek érettségiző gyermeke van. A szülő talán jobban átérzi a vizsga…

Nicolae Ceauşescu 1974-ben vásároltatott egy Boeing 707-es repülőgépet a saját maga és hozzátartozói használatára. Ennek nyomán azonnal gúnyos viccek sorozatát suttogták szerte az országban, hiszen a gesztus szöges ellentétben állt a szocialista erkölcs és etika obligát puritanizmusával.

Láttam a jövőt. Szerbiában láttam  az erdélyi jövőt. Kiégett volt, mint a hajdani szőlősök helye. Fullasztó, levegőtlen mint a tomboló negyven fokos meleg.

Nagyon rákaptunk a jövésmenésre a koronavírus-járvány kitöréséig, aztán a lendületből kicsit visszavettünk, a számos korlátozás meg a félsz lenyesegette szárnyainkat, kevesebbet röpködtünk szerte a nagyvilágba.

Újabban genderelméletektől hangos a sajtó, a közvélemény, sőt időről időre a közterek is. Nem férhet hozzá kétség, hogy fontos dologról van szó, hiszen – természeti adottságaitól korántsem függetlenül – mindenkinek joga van eldönteni, hogy férfi-e vagy nő, vagy ott szédeleg a két véglet közti állítólag 70 alternatívát kínáló homályos útvesztőben.

„Reggelve kelve, ahogyan ez így szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás”. Cseh Tamás és Másik János dalának szövege bújt a minap az emlékezetembe. Benne van a hetvenes évek Budapestjének unalmas, szikrázó jókedvet hírből sem ismerő légköre, melyben ott volt a gondokba belesüppedt sorsok kilátástalansága, a Kádár-korszak minden izmot ellazító, mégis nyomasztó békéje. Ugyanezen a Budapesten egy másik korban egy tüzes fiatal költő éljenző tömeg előtt szavalta: „Sehonnai bitangember, ki most, ha kell, halni nem mer!”.