Vélemény

István lévén a becses nevem, többször írtam már Szent István napján első királyunk ünnepéről kultuszáról, arról, hogy mennyire – illetve mennyire nem – gyökerezett meg a köztudatban ez a kultusz, illetve arról, hogy mikor ünneplik a Székelyföldön István napját. Így, fennáll a lehetősége annak, hogy ismétlem magam, de hát vállalom ennek az ódiumát.

Nem is olyan régen, amikor még médiát oktattam a Sapientia Egyetemen, a téli vizsgaidőszakban jelentkezett egy másodéves kislány, és megkért, halaszthassa el szombati vizsgáját. Miért?  – kérdeztem. Minden különösebb megilletődés nélkül azt válaszolta, hogy az angol fővárosban lakó finn házaspár, akinél a nyáron bébiszitterkedett, megkérte, a hét végén repüljön át Londonba, vigyázzon a gyermekekre, mert ők két napra át kell ugorjanak Spanyolországba.

Bár hetek óta mondják, mégis nehezen tudom megemészteni, hogy Caracalon egy tálból eszik a rendőr és a bűnöző, igazi bajtárs a rend fenntartója és a leányrabló. És nemcsak Caracalon észlelhető ez, hanem országszerte. Egy Temes megyei rendőr, például, egy kiskorúakkal kereskedő bűnbanda tagjaként „gyakorolta hivatását”. Párhuzamos munkahelyén az volt a feladata, hogy leányokat cserkésszen be. A börtönben viszont megrühösödött, ami miatt úgy felháborodott, hogy vallomást tett, sőt még be is perelte egykori főnökeit, akik ugyancsak jó pénzért maguk is együttműködnek a leánykereskedőkkel.

Kedves hallgatóim, egyre többet gondolok a bukaresti A Hét című lapra, ahol az újságírói pályám indult, amelytől a legtöbbet kaptam nem csak szakmailag, de közösségileg, erkölcsileg és lelkiekben is.

Jövőre lesz A Hét megalapításának ötvenedik évfordulója, és ahogy méltatlanul kevéssé van jelen a köztudatban a lap neve, teljesítménye és hatása, úgy – előre látom – nem sikerül rendesen megünnepelni az évfordulóját sem. Van okom nosztalgiázni azért is, mert mától, szó szerint a mai nappal kezdődően, mondhatni hivatalosan, a személyazonosságim szerint sem vagyok már bukaresti lakos. Ebből az alkalomból talán megengedhető számomra némi énközpontúság.

Az országot járva, azt tapasztalhatjuk – főként az erdélyi nagyvárosok környékén – hogy egyre-másra emelkednek ki a földből az újabb és újabb ipari létesítmények. Gyorsan és látványosan építkeznek, korszerű anyagokat és technológiákat használva. Az építkezés jelzi, hogy él és működik a gazdaság, gyarapodnak a vállalkozások, és a munkavállalóknak számos lehetőségük kínálkozik arra, hogy megkeressék a mindennapit. A statisztikákat böngészve az is kiderül, hogy a kereset tekintetében is jól állnak ezeknek a városoknak a lakói.

A német nyilvánosságban kezd egyszerre nyilvánvalóvá válni az, amit a kívülálló hosszú évek óta evidencia gyanánt észlelhetett. Az ugyanis, hogy Németországban – bárki van hatalmon – jó ideje a zöldek kormányoznak. Persze csupán közvetve. Ők azok, akik a nyilvánosságot mintegy a háttérből „értékekkel” és „erkölcsi parancsolatokkal” ellátják. Az általuk forgalmazott erősen baloldali gondolatok a politikai korrektség alaptéziseiből következően megtámadhatatlanok.