A német Die Welt adta hírül, hogy a nyolcvanezer lakosú angliai kisvárosban, Harlowban, ahol hármezer lengyel vendégmunkás is él, egy tizenhat éves fiatalember a szó szoros értelmében agyonütött egy lengyel vendégmunkást, mert lengyel kollégájával a város utcáin lengyelül merészelt társalogni.
A fiatalembert letartóztatták, és három év ? fiatalkorúak börtönében letöltendő ? börtönbüntetésre ítélték.
A német sajtó a hírt a brexit egyik következményeként tálalja. Ím, az angol jobboldal ? brexietet is eredményező ? uralma micsoda idegenellenes atrocitásokat generál.
De vajon pusztán erről lenne szó?
Bennünket, határon túli magyarokat a hír nem fog túlságosan sokkolni. Az efféle agressziók Szerbiában, Szlovákiában, Ukrajnában, sőt a mi ? kisebbségi jogokat példásan tiszteletben tartó ? Romániánkban is szinte már mindennaposok. A kisebbségi sajtó mind a négy országban rendszeresen beszámol hasonló atrocitásokról. Igaz, azok csak kivételes esetben végződnek halállal. S az is igaz: a bíróság előtt az angol fiatalember is azzal védekezett, hogy eszében sem volt gyilkolni, csak a lengyel nyelvet nem állhatta. Aki élvezi az angol állam vendégszeretetét, az beszéljen angolul. Elvégre angol kenyeret eszik. Ő a polákokat csak móresre szerette volna tanítani. Egy kicsit túlméretezte az okítást, még tapasztalatlan, ugyebár. Ez okozhatta Arkádiusz Jozwik ?sajnálatos? halálát is.
A különbség csak az, hogy minálunk, az úgynevezett utódállamokban az agresszorok soha nem kerülnek rendőrkézre. A rendőrség ugyan iparkodik, de tanúk soha nincsenek. Persze a szerb, az szlovák, az ukrán, a román rendőrség nem a Scotland Yard. Nem rendelkezik a fejlett Nyugat múltjával és műszaki eszköztárával. A többség elleni állítólagos ?támadások? azonban minálunk is rögtön lelepleződnek. Mint az udvarhelyi elárusítólány románellenes ?agressziója? például. Egyenesen nemzeti ügy lesz belőle.
Mert minálunk nem csak az bűn, ha valaki a nyilvánosságban kisebbségi nyelveken szólal meg, de az is többségellenes tüntetéssé válhat, ha csak töri a románt, a szerbet, a szlovákot, az ukránt. Ma már bárki büntetlenül lehet arab, cigány, homoszexuális, más vallású, zsebtolvaj, csaló, bűne bocsánatos. De ha nem a többség nyelvén beszél, megbocsáthatatlan. A turisták persze kivételek, de azok amúgy is angolul beszélnek, Kelet-Közép Európának pedig nincsenek angol kisebbségei.
Hogy az emberi és a kisebbségi jogok Európájában miért éppen a nyelvi-kulturális kisebbségek az elviselhetetlenek, a modern demokrácia nagy rejtélyeinek egyike. De úgy tűnik, a métely a napfényes Nyugatot is egyre inkább megfertőzi. Azaz nem a nyugati tolerancia ?vesz erőt rajtunk?, a mi kelet-közép-európai intoleranciák keríti hatalmába a Nyugatot is.
De valóban így lenne? Vajon nem az egynyelvű és egykultúrájú nemzetállam nyugati eszméje volt az, ami a mi intoleranciánkat is generálta? Vajon nem az a probléma, hogy a Nyugat ? máig menően ? befogad minden idegent, egyetlen apró kis feltétellel, hogy az állam nyelvét és kultúráját kell ? lehetőleg anyanyelvi szinten ? elsajátítania, sajátját meg lehetőleg elfelednie? Az angol fiatalembert is az dühítette fel, hogy a lengyel vendégmunkásnak, akit hazája nagylelkűen befogadott, még ahhoz is van pofája, hogy lengyelül pofázzon.
Mi lehet az oka annak, hogy a másik nyelvnek ? miközben sem a bőrszín, sem a szexulális preferencia, sem a vallás nem sokat számít ? ennyire gyilkos jelentősége lehet?
A válasz talán az, hogy a bőrszínt nem lehet megváltoztatni, a szexuális orientációt sem, a vallás is magánügynek számít. Velünk született agresszív hajlamainkat ? legalábbis ?legálisan? ? hovatovább már csak nyelvi-kulturális vonatkozásokban élhetjük ki. A másik ember megalázásának, civilizációs ?fölényünk? megélésének egyetlen, az állam által is támogatott lehetősége a nyelvi-kulturális terror. Korántsem lehet véletlen, hogy az Amerikai Egyesült Államok által lelkesen védelmezett és az Európai Unióba törekvő Ukrajna parlamentje elsöprő többséggel szavazhat meg egy olyan törvényt, mely a kisebbségi nyelveken oktató tanintézményeket gyakorlatilag felszámolja.
Vajon a nemzetközi ?közösség? mikor ébred rá, hogy ezek a törekvések végső konzekvenciájukban az emberi civilizációt veszélyeztethetik? Ha a megközelítés nem változik, fokozatosan még maga a globalizáció is esélytelenné válhat. Minden gazdasági kényszer ellenére is. Az ideailisták úgy vélik, hogy a nyelveknek és a kultúráknak hosszú távon nem lehet semmi jelentőségük, hiszen az emberiség előbb-utóbb egyetlen nyelvet fog beszélni és egyetlen kultúrába tagozódik bele. Ez elvben nem is lenne lehetetlen. A gyakorlatban viszont kétségtelenül az, hiszen melyik lesz az az egyetlen nyelv és kultúra? Az angol? Ma már kevéssé valószínű. A kínai? Meddig? És ha nem tudunk dönteni? Ki fogja és kire ráerőltetni saját nyelvét és kultúráját? És milyen eszközökkel?
Vajon a nyelvi-kulturális intolerancia pusztításai nyomán marad még ember, aki az egyetlen megmaradt nyelvet beszélje, és az egyetlen megmaradt kultúrának hódoljon?
Erősek a kételyeim.