Murádin László, a 86 éves nyelvész legutóbbi kötetét ? a Hókuszpókuszt ? olvasva kedvünk támadt keresni?kutatni a dolgok eredetét; utánanézni a dolgoknak; elgondolkozni azon, hogy miket beszélünk. Mert olykor jobb lenne, ha hallgatnánk. A könyv az Europrintnél jelent meg, Nagyváradon.
A kötet egyik cikkében szó esik a csúzról ? a reuma megfelelőjéről. Továbbá a francról ? ami vérbajt jelent. A fenéről, ami rákos daganat. Vagy a gutáról ? ami agyvérzést jelent. Ha tudjuk ezt, hogyan mondhatunk ilyeneket? – Álljon belé a csúz! A franc essen belé! A fene egye meg! A guta üsse meg! Ilyen beszéddel halálos betegséget kívánunk embertársunknak, és biztos pusztulást. Hát ilyen emberek vagyunk mi? Ezeket hallva képet alkothatunk magunkról is ? és másokról is -, akik szemrebbenés nélkül ilyeneket beszélnek. Gondolkozzunk el egy kicsit rajta…
Murádin Lászlónak számtalan kötete jelent meg. Néhánynak a címét idéznénk, hogy fogalmat alkothassunk, mivel is foglalkozik az örökké aktív nyelvművelő. Az egyik könyvének címe: a Szavak titka. A másiké: a Szavak színeváltozása. A harmadiké: Anyanyelvünk ösvényein. A következőé: Ki volt az a bizonyos Déákné?… De a könyveiből megtudhatjuk sok erdélyi magyar helynév eredetét is ? ami jól jön, ha otthon akarjuk érezni magunkat e földön.
De az is jól jön, ha időnként tisztázzuk, miről is beszélünk. A címadó szó ? a hókuszpókusz ? például a szemfényvesztő, a bűvész varázsszava. Hamis látszatra utal, megtévesztő ceremóniára, formaságra, hűhóra. Van belőle részünk elégszer. Hókuszpókusz például az egész politika, a parlamenti munka, a nép állandó látványos ? vagy kevésbé látványos ? hitegetése. De honnan is ered ez a szó? A latin nyelvű katolikus misében elhangzó hoc est corpus (meum) egy szóba való összevonásából, magyarításából. Először a protestánsoknál terjedt el ? széles körben. Ma viszont már nem kegyeletsértő kifejezés. ?Csupán? kórrajz ? egy társadalmi betegség jellemzője.
A hodály szavunk kezdetben juhakolt, birkaistállót jelentett. Aztán a nagy, dísztelen, barátságtalan helyiséget is kezdték így nevezni. A szó török eredetű, megvan a románban, újgörögben, a macedónban, a szerb-horvátban, sőt az ukrán nyelveben is. Mi a románból vettük át, akárcsak a pakulárt, a berbécset, az esztenát, az ordát. És jól tettük, hogy átvettük, mert még ma is szükség van ezekre a szavakra. A nyelv változása ? miként azt e könyvből is megtudhattuk – demokratikus folyamat, nem szégyen átvenni azt, amire szükség van. Csak a fölösleges dolgok és kifejezések átvétele, ránk kényszerítése okozhat bajt. Ettől védelmeznek az igazi nyelvművelők, így Murádin László is.