Rögtön eszembe jutott, hogy 17 évvel ezelőtt jómagam is toltam az akkor még közel sem ilyen tetszetős küllemű téren a babakocsit és összefutottam szintén babakocsit tologató suhanckori ismerősömmel. Olyan büszkék voltunk, hogy ingünkről pattant le a gomb. Annak rendje-módja szerint beszédbe elegyedtünk, osztottuk a világ dolgát, eszmét cseréltünk a pelenkázás rejtelmeiről és a büfiztetés titkairól, a fogzás kínjairól és a gügyögés öröméről, a kislányok öltöztetésének szépségéről és a kisfiúk játékai beszerzésének módozatairól.
S miközben beszélgettünk, megütközve állapítottuk meg, hogy mennyi „kölyök” sétáltat gyermeket, tologat babakocsit. A „kölykök” természetesen fiatal apukák voltak, húszas éveikben járó fiatalok, akik ugyanolyan büszkeséggel pesztrálták csemetéiket, mint mi magunk. Aztán szép lassan megvilágosodtunk – persze, mindketten későn érő típus vagyunk! –, hogy nem a többi gyermeksétáltató apuka a túlságosan fiatal, hanem mi vagyunk kissé idősebbek. Ugyanis akkor már harmincas éveink közepén jártunk, de mentségünkre szolgáljon, hogy mindketten harmadik gyermekünket sétáltattunk éppen. Tehát gyermeksétáltató apuka-társaink voltak „rendes”, „normális” apakorúak, mi voltunk a sémából kilógó kivételek.
Amúgy utólag visszagondolva megállapíthatjuk, hogy a mi nemzedékünk körében nem ritka a három vagy annál több gyermek vállalása, nagyon sok hozzám hasonló korú ismerősöm van, aki három vagy annál több gyermeket nevel, köztük vannak közéleti emberek is, akik népes családjukkal példát mutatnak a közösségnek. Egy időben megcsappant a gyermekvállalási kedv, egykéző vagy kétgyermekes családok adták a gyermekes családok jelentős többségét, de most mintha újból divat kezd lenni a több gyermek.
Legkisebb gyermekem osztályában – főként az elemiben és az általánosban – nagyon sok volt a harmadik gyermek, így a szülői közösségben sem lógtak ki a sorból a negyvenes, ötvenes éveikben járó szülők, a szülői értekezleteken nem éreztük úgy, hogy „kölykök” között ülnénk.
Mintegy két hete tette közzé az erdélystat portál – az egyébként korábban általam már idézett – közleményét, amely szerint az év „első öt hónapjában Erdélyben a születések száma 0,7%-kal, a halálozásoké 1,0%-kal alacsonyabb volt, mint 2018 azonos időszakában”, „így a népességfogyás tempója Erdélyben minimális mértékben gyorsult az előző évhez viszonyítva, öt hónap alatt 11 201 fővel csökkent a népesség”. A dokumentum szerint „a két magyar többségű székely megyében azonban 2019. január–májusban az élveszületések száma 4,8%-kal magasabb, a halálozások száma pedig 1,7%-kal alacsonyabb volt az egy évvel korábbinál”, ez pedig azt eredményezte, hogy „a népességfogyás tempója … Székelyföldön figyelemre méltó mértékben, 17,4%-kal lassult”. Érdemes tovább is idézni a közleményből: „Az erdélyi átlagnál pozitívabb népesedési trendek voltak megfigyelhetőek 2019. január–májusban a Székelyföldön. Hargita és Kovászna megyében az év első öt hónapjában 2152 gyermek jött világra, ami 98 gyermekkel, 4,8%-kal magasabb, mint a 2018. január–májusi érték. A növekmény kizárólag Hargita megyére vezethető vissza, ahol 114-gyel több gyermek született, mint egy évvel korábban. Ezzel szemben Kovászna megyében stagnálás, enyhe csökkenés tapasztalható (837 gyermek az egy évvel ezelőtti 853-mal szemben).”
A vizsgált időszak eredményeiből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, s mint a közlemény szerzői is megjegyzik, a vizsgált természetes fogyás nem veszi figyelembe a vándorlási folyamatokat.
Minap újból összefutottam a már említet kedves ismerősömmel. Évek óta külföldön él, akárcsak gyermekei. Az én gyermekeim itthon élnek, de kettő közülük távol a Székelyföldtől. Büszkén számolt be róla, hogy immár három unokája van, én meg irigykedve hallgattam… S megállapítottam, hogy annak idején apának idősek voltunk, most meg nagyapának túl fiatalok vagyunk.