Vélemény

Tegnap este, amint hazafele ballagtam, megállított az egyik közéletre még érzékeny ismerősöm – egyre kevesebben vannak – és nekem szögezett két kérdést. Az első: mi a véleményem arról, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt, itthon, Romániában, összmagyar elnökjelöltet szeretne, és rögtön meg is nevezett három személyiséget: Kató Béla református püspököt, Böjte Csaba ferences szerzetest és Bölöni László labdarúgó edzőt.

Csíkszeredában ma délután hat órakor a Megyeháza Galériában kiállítással zárul a 15. Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, amelyen az idén ausztriai, németországi, magyarországi, szerbiai és Besztercéből valamint Bukarestből érkező művészek vettek részt, két csíki, úgymond hazai alkotó mellett. Másfél évtized alatt a tábor igazi intézménnyé nőtte ki magát. 2005-ben abból a megfontolásból indult, hogy egyrészt a Székelyföldről is be lehessen pillantani, hová, merre tart a huszonegyedik században a világ képzőművészete, másrészt pedig kimondottan érdemesnek és érdekesnek tűnt felfedezni azt is, miként látnak minket más országok képzőművészei, mit vesznek észre mindabból a természetes és épített, társadalmi, közösségi és emberi környezetből, ami számunkra már otthonos, megszokott.

Szeptember elsején életbe lép az új nyugdíjtörvény, amelynek értelmében a nyugdíjpont értéke 1100 lejről 1265 lejre, tizenöt százalékkal – ezzel egyidőben a garantált minimálnyugdíj értéke tíz százalékkal, 640 lejről 704 lejre – emelkedik. Kereken egy év múlva, nem mellékesen választási évben, a nyugdíjpont értéke a mostaniról 1.775 lejre, azaz adék újabb negyven százalékkal nő. További egy esztendővel később már 1875 lej lesz a nyugdíjpont értéke. 2022-től a pont nem változik ugyan, de a nyugdíjakat e törvény szerint inflációkövetően emelni fogják.

Fél évszázadnyi bukarestiség után furcsa arra gondolnom, hogy ez az idő életem kétharmadát méri, míg előtte az első negyedszázadom kétharmadában iskolapadokat koptattam. Ennyire „bekeretezve” látszólag jóformán minden, ami történt és amit csináltam: kényszerpályán – úgymond determináltan – játszódott. Ez kényelmes gondolat is lehetne éppen, hisz felmentene kerülőim, tévedéseim, rossz döntéseim feldolgozásának kényszere alól, de voltaképpen rettenetes, mert ez a kényszer mégis egyre inkább nyomaszt.  

Megdöbbentett a hír: tavaly 751 gyermeket hagytak sorsukra a szüleik a kórházakban: 520-at a szülészeten, 205-öt a kórházakban működő gyermekorvosi rendelőben, 20-at pedig más kórházi részlegeken. Az elhagyott gyermekek nagy része állami gondozásba került – ne irigyeljük a sorsukat! -, vagy pedig nevelő szülőre leltek – ők talán valamivel szerencsésebbek… És még dicsekedhetünk is. Képzeljék el: 2018-ban 53-mal kevesebb gyermeket hagytak el a kedves szüleik, mint 2017-ben. Lám-lám: jön meg az eszük. Bár így lenne!

Ezt Sütő Andrástól tudhattuk meg a Rigó és Apostol című, 1973-ban megjelent művéből. Az erdélyi magyar irodalom klasszikusa azt fejtegeti, hogy „Mi a székely nép titka?” „Egy mondatban így fejezhetném ki – írja Sütő András -: a történelmi leckék közül megtanulta a legfontosabbat, a kivárás művészetét. Nem a reményvesztettek szunnyatagsága ez, inkább valamely titkos kapcsolat a jövővel, az idő mélyén érlelődő valósággal.”